Írta: Faar Ida
Nem igazán értette mi történik
vele – helyesebben fogalmazva mi az, ami nem történik. Mert annak ellenére,
hogy semmi oka nem lehetett volna a panaszra – mégis végtelenül üresnek,
kiégettnek és boldogtalannak érezte magát. Megvolt mindene: pénz, siker,
csillogás, barátok, szerelem, család… De… De mégis hiányzott valami… Egyre
jobban nyugtalanította ez a furcsa hiányérzet, és az a mélyen lesújtó,
letaglózó motiválatlanság, ami hatalmába kerítette. Naphosszat figyelte az
embereket: irigyelte a nevetésüket, az önfeledtségüket, a szabadságukat - még a
megoldhatatlannak tűnő problémáikat is, mert velük TÖRTÉNT valami! Vele pedig?
Csak a napi rutin mázsás terheit cipelte. Utálta a reggeleket, mert tudta, hogy
utálni fogja azt, amit csinálnia kell. Bosszantotta a férje mérhetetlen
nyugalma, amivel a reggeli káosz idején kortyonként itta meg a kávéját. Idegesítette
a gyerekei csivitelése – alig várta, hogy kitegye őket az iskolánál. Gyűlölte a
város zaját, az irodaház klimatizált sterilségét, a munkatársai
alkalmatlanságát, lassacskán mindent, és mindenkit… Most ott állt a tükör
előtt: nézte-nézte azt a meggyötört arcú életunt nőt, aki visszapillantott rá…
Ki ez az ember? Mit ért el? Miért halt ki a csillogás a szeméből? Meddig fog ez
tartani? Mit tehetne ellene? Ezernyi kérdés cikázott a fejében – de nem tudta a
válaszokat… Zokogva rogyott le a fürdőkád szélére – vigasztalhatatlan volt és
kétségbeesett.
- - Te jóságos ég Szilvi! Veled meg mi történt? –
lépett be az ajtón a férje ijedten.
Nem is vette észre, hogy
hazajött. Félve pillantott rá, miközben igyekezett letörölni a könnyeit. De
hiába:
- - Te sírsz? Mi a baj? – kérdezte Laci, miközben
megmosta a kezét. – Te soha nem szoktál sírni… Kirúgtak? Vagy beteg vagy? Vagy
a gyerekekkel történt valami?
- - Nem…
- - Akkor? Mi ez a hiszti? Jobb dolgod is lehetne,
mint itt itatod az egereket – viccelt a férje.
Szilvi szívében mintha kést
forgatott volna a szavaival. Kijózanító érzés volt – ami mérhetetlen haragot
generált:
- - Hiszti? Azt mondod hiszti!? Elmondom én mi a
bajom: fáradt vagyok, elegem van – nem tudok semminek sem örülni, nem motivál
már semmi, alkalmatlan vagyok feleségnek, anyának, főnöknek, barátnak - nem
történik velem semmi jó – pedig NEKEM is járna a boldogság! Jogom van hozzá! – kiabált,
magából kikelve.
Laci
csodálkozva nézett rá, majd elvigyorodott:
- - … és ha most alaposan elvernélek, az segítene? –
emelte fel ütésre a jobb kezét, majd egy hirtelen mozdulattal magához ölelte a
nőt, aki zokogva simult a karjaiba. – Akkor történne Veled is valami?
- - Sajnálom, sajnálom… De nem tudom, mi van velem… -
szipogta.
- - Én tudom… Mindent magadra vállaltál – és kiégtél…
Újra fel kell építenünk az életünket kicsim… Az út, amin járunk már nem a mi
utunk – felelte Laci, és úgy szorította magához a nőt, mint aki soha nem akarná
elengedni.
Kérdés: Mit tanácsolnál, ha a
barátnődről/testvéredről lenne szó? És Te mit tennél hasonló helyzetben?
Hozzászólásban várom a véleményedet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése