Mogorva,
feszült, keserű…
A komorság zordsága messzire látszik az arcán…
Mindent, és
mindenkit kritizál, kíméletlen őszinteséggel sorolja a hibáidat – mellette
egészen kicsinek és használhatatlannak érzed magad.
A piszkálódó megjegyzései
egészen mélyen megbántanak – legszívesebben jól beolvasnál neki.
De nem teszed.
Nem mintha félnél tőle – inkább csak sajnálod: mennyire boldogtalan lehet az,
aki ennyi energiát fektet abba, hogy gonosz legyen.
Mennyi reményvesztettség
uralhatja minden percét, ha képtelen elengedni –átengedni önmagát?
Mennyi
elkeseredettség, és reménytelenség a magánélete, ha folyton-folyvást mindenkit
eltaszít magától?
Borzongás jár át: Te nem szeretnél ILYEN lenni…
Mert Te
boldog akarsz lenni – azt szeretnéd, hogy az emberek szeressenek, hogy a
társaságodat keressék, hogy ott élj a gondolataikban, s a legszürkébb-legpocsékabb
hétköznapokon is mosolyogva gondoljanak Rád!
Miért?
Mert Te hagyod, hogy a jóságod
energiája őket is feltöltse…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése