Írta: Faar Ida
Alig látott a
fáradtságtól. Nem kellett volna munka után még bevállalnia a főnökénél a
fürdőszoba kifestését, de nem mert nemet mondani sem, hiszen az is lojális volt
vele, amikor a pici fia született. Elengedte úgy három napra, hogy sem
betegszabadságra nem kellett mennie, sem a szabadnapjaiból nem vonta le, sőt
még rendkívüli bérkiegészítést is kapott. Igen. Ennyit megérdemelt a főnöke.
Sajgó tagokkal ült be az autójába.
-
Holnap ráérsz ebéd után bejönni… Pihend
ki magad…- kiabált utána a férfi, és ő hálásan intett búcsút neki.
Igen. Milyen figyelmes:
tudja, hogy vinni kell a picit a kórházhoz – s ő is szeretne ott lenni. Nem
hiába: vannak még jó emberek. Alig várta már, hogy hazaérjen.
…
Alig látott tovább az
orra hegyénél. Még azt az ősrégi szarukeretes szemüvegét is elhagyta valahol
nagy igyekezetében. Óvatosan tapogatózva eljutott a bicikli-támasztóig – nagy
csattogások közepette kiráncigálta a rozoga rozsdafészket, s rátámaszkodva kiaraszolt
vele az útra.
-
Te, Jani! Ugye nem akarsz felülve menni?
– kiáltott utána a kocsmáros – Gyere, várd, meg amíg bezárok – hazaviszlek! Még
elesel a végén!
-
Nem… Nem kell. Boldogulok… - dadogta a
férfi, és megpróbálta áttenni a lábát a vázon. Sikertelen próbálkozásait
hangosan szitkozódva kommentálta – a fene ebbe a nyavalyás biciklibe! Hogy a
fekete ragya törjön ki azon, aki kitalálta!
Sokadik kísérletét
végre siker koronázta – nyeregbe került, s el tudott indulni.
-
Látod? Nem esek én el! Akit Győzőnek
kereszteltek azon nem fog ki semmi… Még a Te pancsolt borod sem…- rikkantotta,
miközben akkora hajtűkanyarokat írt le a kerékpárjával, hogy bármelyik
kaszkadőr megirigyelhette volna.
-
Győző! Győző! Valaki onnan fentről
biztosan foghatja a kezed… - nézett utána a kocsmáros, majd visszament az
épületbe.
-
Bizony… Haza kell érnem… Vár már az én
kis csillagom… Hű, de várhat már… Igaz arénázik majd egy kicsit, ahogy szokott,
de ha megtudja, mit viszek neki ajándékba – egyből elakad a hangja. – tapogatta
meg zsebében lapuló csomagot a férfi, aminek eredményeképpen úgy kifordult
alóla a bicikli, mintha jégre futott volna, s ő, mint egy agyontaposott béka
karjait-lábait szétdobva terült el az aszfalton.
-
Nocsak! Nocsak! Ezt meg mi lelte?
Gyártási selejt… hogy ledobott magáról! De Isten bizony szétverem… Csak egyszer
érjek haza! Szétverem én porcikákra…- nyögte elhaló hangon, majd
elszenderedett.
…
Csodálkozva nézett a
műszerfalon villogó piros jelzésre. Elfelejtett tankolni… Csak hazáig bírná már
ki. De nem fogja. Egyre csak lassult, és lassult, majd rángatózni kezdett. De
jó! Halálra van fáradva, s most gyalogolhat a sötétben. Megához vette a
táskáját. Lezárta az autót. Elindult. Alig tett pár lépést, valamiben
megbotlott, s elveszítve egyensúlyát elesett.
-
Mi a franc van itt?
-
Mit képzel? Szálljon le a lábamról
azonnal! – kiáltott valaki mellette.
Bekapcsolta a mobilját.
A kékes fényben egymásra meredtek.
-
Maga őrült – már azt hittem átgázol
rajtam a kocsijával…
-
Maga az őrült - szeszkazán! Minek
fekszik itt a koromsötétben kivilágítatlanul…
Mindketten hallgattak.
Aztán egyszerre tört ki belőlük a nevetés.
-
Kivilágítatlanul? Ez jó…
-
Ja. Tényleg.
Akkor és ott úgy
érezték, mindketten a szerencse fiai…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése