Írta: Faar Ida
Zsuzsa fáradtan indult haza az irodából – mint minden este, amikor túlóráznia kellett a kezdők gyakorlatlansága miatt. Fél éve még örült a lehetőségnek, hogy felügyelhet és irányíthatja a gyakornokok munkáját, - az ezzel járó fizetésemelés is pont a legjobbkor érkezett – de nem hitte volna, hogy mindez ennyi energiáját felfogja emészteni. Most is – ahogy felszállt a buszra – rögvest a szabad ülőhelyet kereste a tekintetével, de nem talált, ezért aztán alaposan megmarkolta az egyik kapaszkodót, és megpróbálta legyőzni egyre növekvő gyengeségét.
- Zsuzsa néni! Jöjjön ide – átadom a helyem! – szólította meg az egyik gyakornok lány, és azonnal fel is pattant a közeli ülésről.
Zsuzsa kapott is az alkalmon, lehuppant az ülésre, majd bágyadtan mosolyogva nézett a lányra:
- Köszönöm Tündi – de már mondtam, hogy nyugodtan tegeződhetünk… Nem szeretem, ha a koromra emlékeztetnek…
- De hiszen még Te is csitri vagy…- szólalt meg vele szemben egy mélyen zengő hang, amitől futkosni kezdett a hideg Zsuzsa hátán.
Anélkül is tudta kit fog látni, ha felpillant – de titkon mégis reménykedett, hogy téved: az nem lehet, hogy annyi év után pont itt, és pont most kell újra találkoznia vele… Hosszú-hosszú másodpercekig akaszkodott egymásba a tekintetük. Az a mélybarna szempár… Azok a telt ajkak… Azok a huncut mosolyráncok… Érezte, miként árad szét a gyomrában az - az összetéveszthetetlen lebegő forróság – amit akkor érzett, amikor a férfi közelében volt.
- Régen láttalak, de Te szebb vagy, mint valaha… - folytatta a férfi.
Zsuzsa kényszeredetten mosolygott.
- Túlzol… Mint mindig… - dadogta fülig vörösödve, mint egy bakfis.
- Világéletemben a rajongtam érted, de Te rám se hederítettél…- évődött tovább a férfi, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfogta a nő kezeit.
Zsuzsa először el akarta rántani fogságba esett kezeit, de aztán csak hagyta, hogy a férfi erős tenyerei átmelegítsék jégcsappá fagyott ujjait.
- Régen is ilyen fagyosszent voltál…- kacagott jóízűt a férfi.
Zsuzsa fejében zakatoltak a gondolatok. Most mit tegyen? Miért érzi most is ugyanazt az őrült szenvedélyt, mint régen? El kellene menekülnie… Felállni, és elsétálni… hiszen ezt nem szabad! Ez nem helyes! Húsz éve még volt ereje ellenállni… A férfi el akarta hagyni miatta a családját… De ő nem engedett a csábításnak… Igaz, hogy utána a férfi elvált, de… De akkor nem akarta, hogy őt okolják érte.
Mindketten hallgattak. Annyi mindent szeretett volna tőle kérdezni, és annyi mindenre szeretett volna magyarázatot kapni– de nem tudta miként kezdjen hozzá.
- Nagyapa! Ti ismeritek egymást? – kérdezte csodálkozva Tündi.
Zsuzsa rémülten nézett a lányra.
„Istenem! El is feledkeztek róla! Istenem! Hiszen az unokája!” – gondolta kétségbeesetten. Hirtelen elszégyellte magát…
- Persze kicsim… Majdnem Ő lett a második nagymamád… - úgy húsz évvel ezelőtt kosarat kaptam tőle, a mai napig sem tudom miért…
- Mennem kell! –tépte ki a kezeit a biztonságot adó férfitenyérből, és felpattant – Örülök, hogy találkoztunk…- suttogta, majd a nyíló buszajtón szinte kivetette magát az utcára.
Alig kapott levegőt. Mellkasát abroncs szorította, szíve hevesen dobogott, az ájulás környékezte. Nekitámaszkodott a falnak, igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Hiába próbálta eltemetni magában múltat – az most oly elevenen örvénylett most elő, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett miatta.
- Ezt a buszon felejtetted… - fogta karon a férfi, támaszként szolgálva gyengeségében.
- Miért menekülsz még most is előlem? De hiába – most nem engedlek el oly könnyedén… - mondta a férfi – most pedig beülünk egy kávézóba és mindent szépen átbeszélünk. Időnk, mint a tenger…
Zsuzsa felsóhajtott…Elkapta az örvénylés- és most hagyni fogja magát sodortatni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése