A mellettem parkoló autóban már percek óta vitatkoznak. Hiába nem akarok odafigyelni, hiába van felhúzva az ablakom, folyamatosan, durva szavakkal zajló vagdalkozás sérti a fülemet.
- Csak Te lehetsz ilyen idióta, hogy elhozod azt is, ami már eleve rossz! – sipítozik a nő.
- De nem is az… Az a kis horzsolás pedig meg sem látszik…- védekezik a férfi.
- EZ nem látszik meg? Vak vagy? Ezt még 10 méterről is ki lehet szúrni… Nem lehet rád bízni semmit! Hasznavehetetlen vagy, csak nyűg a nyakamon! Jobb lett volna, ha abba a balesetbe…- hirtelen elhallgat.
- Ha belehalok? Ezt akartad mondani? Add ide azt a nyavalyás táskát – kicserélem…- ragadja meg a vita tárgyát képező holmit, és úgy kivágja az ajtót, hogy az majdnem visszacsapódik.
Alig bír kikászálódni a kocsiból. Minden mozdulat fájdalmas fintorba húzza arcizmait, de küzd a korlátaival. Elindul. Viszi a dühe előre. A húsz méterre lévő járdaszegély előtt megtorpan, furcsán inogni kezd, majd, mint egy lassított felvételen hátrahanyatlik, és mind a 100 kilójával elterül a földön. A mellette állók rögtön a segítségére sietnek – felállítják. A bal lába nem a sajátja – nem igazán ad megbízható támasztékot. A párja a kocsiban ül, és hangosan kacag. Nem zavartatja magát akkor sem, amikor a még mindig imbolygó férfit odakísérik, és beültetik mellé.
- Te szerencsétlen kretén! Jobb így? Most már a ruháidat is moshatom… - perlekedik a nő, és csak mondja-, mondja a magáét megállíthatatlanul.
A férfi egy ideig szó nélkül - vonássá préselődött szájjal tűri a kéretlen szidalmakat, majd felkiált:
- Jobb lett volna, ha TE ülsz mellettem, akkor, s nem a lányunk…
Egyszeriben minden világos lesz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése