Buszváró, tömeg,
tolongás, zaj.
- - Segítene kedves? Nem bírom felemelni a
táskámat. Nem lenne ez nehéz, de egy hete műtötték a vállamat, és nem emelhetek
vele. – fordult a mellette álló vadul rágózó lányhoz a fejkendős nénike.
- - Tudja, most engedtek haza a kórházból,
még a fiam sem tud róla- az lesz a meglepetés, hogy váratlanul hazaállítok. –
folytatta bizakodva, de a lány elfordította a fejét.
- - Az a drága Doktor Úr, aki műtött a
lelkemre kötötte, hogy kíméljem magam legalább 4 hétig: de ezek a városiak el
sem tudják képzelni mennyi a dolog falun. A ház, az udvar, a kert, az állatok –
nincs nekem időm pihenni, amúgy sem kíméltem én magam az elmúlt hetven évben
egy napot se. Még amikor a gyerekeimet szültem sem – másnap már kapáltam,
mostam, főztem, mint máskor… A mai
fiatalok –jobb nem is beszélni róla, mintha szakadék tátongana közöttünk.
Végre
beállt a busz. A lány rezzenéstelen arccal hallgatott. Csak akkor pillantott az
idős asszonyra, amikor az megkocogtatta a karját.
- - Segít akkor kedvesem?
A
lány kivette a füléből a fülhallgatót, és rosszallóan a nénire.
- - Mi van? – mordult rá durván.
- - Bocsánat. Semmi. – hebegte az idős nő.
Erővel megragadta az utazótáska fülét, és felemelte.
- - Mi van? Mi van? – suttogta maga elé –
Szakadék. Szakadék az van…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése