A városi kőrengeteg
tébolyult forgalmán a tél sem fog ki: autók százai sorjáznak a latyakos utakon,
gyalogosok ezrei csúszkálnak a jégpályává változó járdákon – mindenki éli az
életét. A kórház előtt is óriási a forgalom: a beérkező buszokról hullámokban
tör be a tömeg a főbejáraton, a kartonozó előtt hosszú sor toporog.
„ Szemüveget íratok,
mert egyre nehezebben megy az olvasás.”
„… megműtötték.
Szerencsére már sokkal jobban érzi magát.”
„ Szegény, annyira
kivolt, hogy a harmadik kemoterápia után félbe kellett szakítania a kezelést.”
„4 kiló, 57 centi, és
makkegészséges!”
„Ma veszik le a
gipszet. Legalábbis remélem.”
„ A temetést intézem.
Nem tudom, miként tudom elviselni ezt az egészet…”
Akaratlanul elcsípett
félmondatok – kirajzolódó sorsok kavalkádja tárul elém röpke öt perc leforgása
alatt. Megpróbálok nem odafigyelni, jelentés nélküli morajlássá tenni a
szavakat.
- - Anyu! Anyu! Haza akarok menni! – sikít
egy hang.
Hátrafordulok: 5 éves
forma kislány ráncigálja anyja kabátját a sor végén.
- - Nem mehetünk haza. Dolgunk van. Itt a
mobilom, ülj le és játssz egy kicsit! – tereli az anyja a széksor felé,
leülteti, majd visszaáll a sorba.
Az elektronikus
bébi-csősz jó időre lefoglalja a gyereket – se lát, se hall, bőszen pityegtet.
„Kora reggel van, és
már zsong a fejem!” – suttogja bizalmasan az arcomba egy ismeretlen.
- - Anya! Anya! – mindenki a kislány
irányába fordul – Nézd! Hull a hó! De szép! – tapasztja oda fitos orrát az
üveghez.
Hirtelen hallgat el
mindenki: az óriási hópelyhek vad tánca tényleg csodaszép.
- - A fenébe! Holnap megint lapátolhatok
orrvérzésig! – töri meg a csendet egy borostás férfi.
A pillanat varázsa
elillan.
Ez a baj velünk-
felnőttekkel.
------------------------------------------------------------------------------------------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése