Enikő
dermedten állt az ajtó előtt. Végtelennek tűnő percek teltek el, amíg képes
volt annyira erőt venni magán, hogy belépjen a szülői házba. Tíz éve… Tíz éve
már, hogy utoljára itt járt, tíz éve, hogy az apja üvöltözve kergette ki a
szobából, az udvarról, az utcára dobálva utána a bőröndjeit. Pedig nem csinált
ő semmi rosszat – csak otthagyta az egyetemet, mert a követelmények meghaladták
a képességeit, arról nem is beszélve, hogy soha nem is akart ügyvéd lenni. Apja
emiatt olyan haragra gerjedt, hogy szabályosan kitagadta a családból. Enikő
hiába próbált közeledni felé, - apja szívét még az unoka érkezése sem
lágyította meg - újra és újra elutasításra talált. Így aztán a nő feladta.
- - Szia,
Apa! – lépett be végre az ajtón erőltetett mosollyal az arcán.
A
férfi az ablak előtti fotelban ült, lassan leengedte az újságot, amit olvasott
– rezzenéstelen arccal nézve lányára.
- - Jöttem,
ahogy tudtam…
- - Igen, tíz
évedbe telt… - jegyezte meg a férfi szemrehányóan.
Enikő
körülnézett: mintha el sem telt volna az az évtized – ugyanazok a bútorok,
ugyanazok a terítők, képek, nippek. Levetette a kabátját. Hófehér selyemblúzát
óvatosan megigazította.
- - Anya,
hogy van? – kérdezte elcsukló hangon.
- - Számít
Neked? Nem hinném…
- - De apa…
Én…
- - Igen Te?!
Már három hete, hogy szóltam: baj van…
- - Igen, de
én…
- - Nincs de!
Anyád agyvérzést kapott, s Te nem jöttél rögtön haza… Tudod mennyire várt rád?
El tudod Te azt képzelni, milyen fájdalmas volt ez neki? – a férfi
felemelkedett a fotelból, majd idegesen járkálni kezdett.
- - De én nem
tudtam jönni, mert…- dadogta Enikő, de nem tudta folytatni, mert az apja
közbevágott:
- - Ne keress
nekem kifogásokat… Erre nincs magyarázat! Hiába titkolózott az anyád – én
tudom, hogy az elmúlt években már tartottátok a kapcsolatot egymással: titokban
tartott telefonok, e-mailek, sőt évente két-három alkalommal még találkoztatok
is…
Enikő
nem tagadta – valóban találkoztak, sok kellemes órát töltve együtt. Anyja sokszor
megpróbált békítő bíróként fellépni – de hiába, apja hajthatatlanságával, és
makacsságával még ő sem bírt.
- - Ezért nem
értem miért nem jöttél… vagyis tudom: engem akartál megbüntetni vele!
Mindketten
hallgattak.
- - Mikor
látogathatom meg? Melyik kórházban van? – szólalt meg először Enikő.
Az
apja – a nő legnagyobb megdöbbenésére gúnyosan felkacagott.
- -Látogatni?
Kórházban? Anyádat két nappal ezelőtt eltemettük…
Enikő
elsápadt a hír hallatán, lábai rogyadozni kezdtek, le kellett ülnie.
- - De én… De
nekem… Én… - forogni kezdett vele a világ.
Fulladozva
zokogott… Nem akarta elhinni – az édesanyja meghalt, eltemették anélkül, hogy
neki szóltak volna. Pedig mennyi mindent megtett annak érdekében, hogy minél
hamarabb hazajöhessen. A köhögési roham váratlanul tört rá… Alig kapott
levegőt… Két tenyerét szorosan a hasára tette, így próbálva csillapítani a
rázkódást.
- - Ne
hisztériázz már! Késő minden könnyért! Hálátlan vagy, és önző – dörögte a férfi
kíméletlenül, majd hirtelen elhallgatott.
Rémülten
nézte a lánya fehér selyemblúzán éles kontrasztként terjedő vérfoltot.
- - Enikő! Mi
van veled? Mi ez? - lépett oda hozzá
kétségbeesetten.
- - Lehet
szétnyílt a sebem… Két hete megműtöttek… Gyomorrákom van… Nem tudtam hamarabb
jönni, mert komplikációk léptek föl – most is lázas vagyok még, de saját
felelősségemre otthagytam a kórházat… Nem tudom mi lesz velem… Mi lesz a
kisfiammal, Kristóffal? Miért halt meg anya??? – hadarta, majd újra sírni
kezdett.
- - Nem lesz
semmi baj… Ne sírj kicsim… Minden rendbe jön… Ketten mindent megoldunk majd-
ölelte át az édesapja, miközben könnyek görögtek végig az arcán.
A férfi dermedten állt a műtő előtt…
Tíz év… Tíz elpazarolt értékes év.
Miért is kellett ahhoz ennyi veszteség, hogy
legyűrje a csökönyösségét?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése