CSAK1PERC: Van még idő

Egész életében keményen dolgozott: túlórázott, hétvégente pluszmunkákat vállalt, rohant, hajtott - éjt nappallá téve kergette a pénzt. Mert minden a pénzről szólt – hogy meg tudják venni a városszéli kis házat, szépen be tudják bútorozni, hogy legyen autó, számítógép, tévé, mikrohullámú sütő – fussa nyaralásra, a gyerekeknek különórára, tanfolyamra,nyári táborra, márkás cipőre – aztán a régi megunt dolgok lecserélésére – kiapadhatatlanok és egyre túlzóbbak lettek az igények, és ő mint egy bankautomata csak adagolta és adagolta a pénzt a családtagjainak. Most is éppen a legújabb okos telefon árát akarta kikunyerálni az alig tinédzserkorba lépő lánya, de ő olyan kimondhatatlanul fáradt és elcsigázott volt, hogy felingerelte az összeg, amit kérni akart.

-         - Nem. Nem veszünk. Tavaly kaptál – semmi baja…- használd azt.

-         - De ez többet tud…- érvelt a lánya.

-         - Nem érdekel, mit tud… El tudod te képzelni, hogy mennyit kell nekem dolgoznom azért a háromszázezer forintért? – roskadt le a fotelba a férfi.

-         - Nem igazán érdekel… Anyu azt mondta, hogy az a dolgod, és azért vagy,hogy megteremtsd a családodnak a megélhetési feltételeket… - feleselt a lány, és nagyon büszke volt magára, hogy ilyen pontosan fogalmazott. Nem hiába hallgatózott a múltkor, amikor az anyja a barátnőivel éppen erről beszélgetett egy délután.

A férfi érezte miként önti el a düh: feje majd szétrobbant, szíve őrült zakatolásba kezdett – hát csak ennyire tartják őt itthon? Csak egy üresfejű munkagép, aki havonta egyszer ontja magából a pénzt, miközben semmibe nézik a fáradozását, mert az így természetes? Az a dolga, hogy dolgozzon?

-         -Azonnal menj a szobádba! És felejtsd el a telefont – mi több mindent, amit le akartál cserélni! Nincs új ruha, nincs márkás cipő, semmi… - ugrott fel mérgesen a férfi, idegenként meredve lányára.

-         - Mi folyik itt? Min veszekedtek?  - lépett be az ajtón a felesége.

-         - Nem ad pénzt a telefonra! Apu teljesen megőrült! – zokogta hisztérikusan a lány, és kiviharzott a szobából.

-         - Most elégedett vagy? Mi lenne, ha nem pont Karácsony előtt jutna eszedbe ellenkezni vele?

A férfi összeráncolta a homlokát:

-         - Ja, akkor vegyek meg mindent, amit kitalál? Egyet füttyent, és már adom is a pénzt? Így soha nem fogja megbecsülni… Sem a pénzt, sem a munkát, amivel kerestem…

-         - Ne akard már most elkezdeni a nevelését…- nevetett fel gúnyosan az asszony.

A férfi eltűnődött. Igen. Eddig nem nevelte… Épp ez lett a baj.

-       -   Igazad van. Eddig nem neveltem… Akkor éppen ideje elkezdenem… Lesz rá elég időm, ha lassítok a tempón.

Egész életében keményen dolgozott: túlórázott, hétvégente pluszmunkákat vállalt, rohant, hajtott - éjt nappallá téve kergette a pénzt. Mert eddig minden a pénzről szólt és a munkáról – de ezután élni akar… hiszen a végén nem az fog számítani, hogy mennyi munka volt életében, hanem hogy mennyi élet volt az éveidben.

CSAK1PERC: Örvénylés

Zsuzsa fáradtan indult haza az irodából – mint minden este, amikor túlóráznia kellett a kezdők gyakorlatlansága miatt. Fél éve még örült a lehetőségnek, hogy felügyelheti és irányíthatja a gyakornokok munkáját, - az ezzel járó fizetésemelés is pont a legjobbkor érkezett – de nem hitte volna, hogy mindez ennyi energiáját fel fogja emészteni. Most is – ahogy felszállt a buszra – rögvest a szabad ülőhelyet kereste a tekintetével, de nem talált, ezért aztán alaposan megmarkolta az egyik kapaszkodót, és megpróbálta legyőzni egyre növekvő gyengeségét.

-        - Zsuzsa néni! Jöjjön ide – átadom a helyem! – szólította meg az egyik gyakornok lány, és azonnal fel is pattant a közeli ülésről.

Zsuzsa kapott is az alkalmon, lehuppant az ülésre, majd bágyadtan mosolyogva nézett a lányra:

-         - Köszönöm Tündi – de már mondtam, hogy nyugodtan tegeződhetünk… Nem szeretem, ha a koromra emlékeztetnek…

-         - De hiszen még Te is csitri vagy…- szólalt meg vele szemben egy mélyen zengő hang, amitől futkosni kezdett a hideg Zsuzsa hátán.

Anélkül is tudta kit fog látni, ha felpillant – de titkon mégis reménykedett, hogy téved: az nem lehet, hogy annyi év után pont itt, és pont most kell újra találkoznia vele… Hosszú-hosszú másodpercekig akaszkodott egymásba a tekintetük. Az a mélybarna szempár… Azok a telt ajkak… Azok a huncut mosolyráncok… Érezte, miként árad szét a gyomrában az - az összetéveszthetetlen lebegő forróság – amit akkor érzett, amikor a férfi közelében volt.

-         - Régen láttalak, de Te szebb vagy, mint valaha… - folytatta a férfi.

Zsuzsa kényszeredetten mosolygott.

-        -  Túlzol… Mint mindig… - dadogta fülig vörösödve, mint egy bakfis.

-         - Világéletemben a rajongtam érted, de Te rám se hederítettél…- évődött tovább a férfi, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfogta a nő kezeit.

Zsuzsa először el akarta rántani fogságba esett kezeit, de aztán csak hagyta, hogy a férfi erős tenyerei átmelegítsék jégcsappá fagyott ujjait.

-         - Régen is ilyen fagyosszent voltál…- kacagott jóízűt a férfi.

Zsuzsa fejében zakatoltak a gondolatok. Most mit tegyen? Miért érzi most is ugyanazt az őrült szenvedélyt, mint régen? El kellene menekülnie… Felállni, és elsétálni… hiszen ezt nem szabad! Ez nem helyes!  Húsz éve még volt ereje ellenállni… A férfi el akarta hagyni miatta a családját… De ő nem engedett a csábításnak… Igaz, hogy utána a férfi elvált, de… De akkor nem akarta, hogy őt okolják érte.

Mindketten hallgattak. Annyi mindent szeretett volna tőle kérdezni, és annyi mindenre szeretett volna magyarázatot kapni– de nem tudta miként kezdjen hozzá.

-         - Nagyapa! Ti ismeritek egymást? – kérdezte csodálkozva Tündi.

Zsuzsa rémülten nézett a lányra.

„Istenem! El is feledkeztek róla! Istenem! Hiszen az unokája!” – gondolta kétségbeesetten. Hirtelen elszégyellte magát…

-         - Persze kicsim… Majdnem Ő lett a második nagymamád… - úgy húsz évvel ezelőtt kosarat kaptam tőle, a mai napig sem tudom miért…

-       -   Mennem kell! –tépte ki a kezeit a biztonságot adó férfitenyérből, és felpattant – Örülök, hogy találkoztunk…- suttogta, majd a nyíló buszajtón szinte kivetette magát az utcára.

Alig kapott levegőt. Mellkasát abroncs szorította, szíve hevesen dobogott, az ájulás környékezte. Nekitámaszkodott a falnak, igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Hiába próbálta eltemetni magában múltat – az most oly elevenen örvénylett most elő, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett miatta.

-         - Engem a buszon felejtettél… - fogta karon a férfi, támaszként szolgálva gyengeségében.

-         - Miért menekülsz még most is előlem? De hiába – most nem engedlek el oly könnyedén… - mondta a férfi – most pedig beülünk egy kávézóba és mindent szépen átbeszélünk. Időnk, mint a tenger…

Zsuzsa felsőhajtott…Elkapta az örvénylés- és most csakazértis hagyni fogja magát sodortatni…

CSAK1PERC: A nyomor markában

-         - Nem akarok még hazamenni… Nem maradhatnék még itt egy kicsit? – kérdezte a kamasz lány a takarítónőt.

Márti - lassan végzett az aznapi feladataival: már csak az orvosi rendelő előterének kövét kellett felmosnia, épp ott ahol a lány üldögélt már három órája.

-         - Sajnos nem… Rögtön zárnom kell… Talán nem érzed jól magad? Szóljak az ügyeletes orvosnak? – nézett rá aggódva.

-        -  Ha beteg lennék, maradhatnék? – csillant meg a remény a lány szemében.

Márti leült mellé:

-         - Mi a baj? Miért nem szeretsz hazamenni? Talán rossz jegyet kaptál, és félsz bevallani?

-         - Nem… Kitűnő tanuló vagyok…

-         - Szerelmi bánat? – találgatott az asszony.

-         - Á, dehogy! – nevetett fel a lány. – Az idegeimet sem eszem egy pasival.

-         - Akkor?  Egy hét múlva Karácsony… Már javában készülődni kellene: segíteni anyukádnak a takarításban, süteményeket sütni, lakást díszíteni, ajándékokat csomagolni…

A lány gondterhelten felsóhajtott, majd egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.

-        - Tetszik tudni Nekünk már az is óriási ajándék lenne, ha meleg lenne a szobában az ünnepek alatt…

Márti kérdőn nézett a lányra.

-         - Most is csak azért vagyok itt, hogy ne kelljen estig otthon fagyoskodnom a jéghideg szobában… Akkor anyu begyújt, tejet forral - vacsorázunk, vizet melegít, lefürdünk, majd a takaró alatt várjuk a reggelt… Volt már úgy,- hogy reggelre, annyira, de annyira átfagytam, hogy szinte sajgott bele minden részem - mondta szégyenkezve, majd hirtelen felpattant, összekapta a holmijait.

-        -  Sajnálom… - szorult el a torka Mártinak.

-         - Ne tessék aggódni miattunk… Elvagyunk mi - csak ilyenkor nehéz… Nem vagyok irigy senkire, de nem igazán értem, hogy Nekünk miért nem jut több… Megyek – nem tartom fel a munkájában… - lépett az ajtóhoz kesernyés mosollyal az arcán.

-         - Gyere nyugodtan holnap is… - szólt utána Márti, és elgondolkodva nézett a lány után.

Tudta miről beszélt a lány -  már ő is volt bajban: önhibáján kívül kerülve kilátástalan helyzetbe. De szerencséjére olyan emberek között élt, akik kérés nélkül is a hóna alá nyúltak, és nem engedték lecsúszni. Tudta: most rajta a sor – segíteni akart – megfogadta: ha törik, ha szakad, de ki fogja menteni a  lányt a nyomor markából …

CSAK1PERC: Sárgát vagy a görgöt?

Odakinn köd, hideg, csúszós utak, ingerült, türelmetlen emberek, odabenn fényáradat, meleg, nyáltermelést beindító látvány és illatok, pirosló almagúlák, fényes mandarin és narancshegyek, sárgálló banán és citrompiramisok, fürtöstől mosolygó szőlőszemek között nyugodtan válogató emberek.

- Nos, kicsi unokám mit vegyek neked?

A hét év körüli kislány ajkbiggyesztve szemléli a pazar kínálatot.

- Nézd milyen szép ez az alma, vagy inkább körtét szeretnél? – próbálkozik újra a nagymama.

A kislány szomorúan mered a semmibe.

- De választhatsz akár banánt is… - áll meg az idős asszony tanácstalanul a banános kartondoboz előtt.

- Nem kell. Amit én szeretnék az úgysincs. – görbül rögtön sírásra a kislány szája.

- Miért? Mi kellene neked pici lány? – kapcsolódik be a beszélgetésbe az eladó.

A kislány néhány pillanatig mérlegel: sírjon, vagy válaszoljon – végül megszólal:

- Dinnye. Dinnyét akarok enni!

A nagymama meglepetten nevet fel:

- Dinnyét? Decemberben? Micsoda képtelen ötleteid vannak.

Az eladó a pult mögé siet.

- Görögöt vagy sárgát szeretnél? Éppen ma érkezett, még nem volt időnk kitenni. – emeli a pultra a méretes csíkos görögdinnyét, majd egy faláda mélyéről elővarázsolja az illatozó sárgát is.

- Sárgát … – vágja rá a kislány, arcán elégedett mosollyal.

- 2200 Ft lesz.

A nagymama sóhajtozva fizet, majd az ajtó felé terelgeti az örömtől szinte szárnyakat kapó kicsit.

- Ugye mondtam, hogy lehet kapni? –kérdezi boldogan.

- Igen. Lehet. – feleli a nagyi gondterhelten, de a háta nem a dinnyék súlya alatt görbül meg.

CSAK1PERC: Fejjel a falnak

-         - Sajnálom, de csak így tudok érvényesülni…- szabadkozott Laci, amikor felvette az utolsó utazótáskát is az ágyáról.

-         - Biztos vagy abban, amit csinálsz? Valóban olyan jó dolgod lesz ott, mint ahogy ígérték? Dolgoztatnak majd éjjel-nappal, kihasználnak, kizsigerelnek… Gondold át még egyszer… Túl szép, hogy igaz legyen… Hidd el, hogy becsapnak!- érvelt az anyja.

-         - Sokan dolgoznak ott – eddig még senki sem panaszkodott – és egyébként is: már befizettem a közvetítői díjat – nem hagyhatom veszni azt a 200000 forintot…

-         - Ne tedd ezt… Nem mehetsz el pont most… Ki fog segíteni nekem? Hiszen tudod mennyi törődést igényel apád…- próbálkozott másként az asszony.

-         - Én nem tehetek arról, hogy részegen összetörte magát… Nem halálos beteg… Majd megerősödik… - lépett az ajtóhoz a fiú, majd hirtelen visszalépett az anyjához, hogy megölelje.

-         - Szia! Vigyázz magadra anyu! Szeretlek…- suttogta elhaló hangon, majd elviharzott.

Az anyja sokáig nézett utána. Összeszoruló szívvel gondolt arra, vajon mi vár a fiára. Lehet, hogy fejjel megy a falnak – de engednie kell. Engednie kell, hogy kipróbálja magát, hogy megvívja a saját harcait, mert tudta: csak a bátor emberek képesek megvalósítani önmagukat. Mert aki gyáva – az részegen összetöri magát, aki gyáva kénytelen leélni az életét egy olyan kapcsolatban, ami méltatlanul megalázó.

CSAK1PERC: A jóhiszeműség ára

-         - Otthon maradt a pénztárcám… Nem tudnának kisegíteni egy kis apróval… Éppen csak kenyérre és tejre kellene… - állította meg sorra a piaci forgatagban sétáló embereket az idős asszony, de mintha csak falba ütközne: senki sem szánta meg, így aztán ő is taktikát váltott – a soron árusítókat célozta meg.

-         - Kedveském, nem tudna kisegíteni… Otthon maradt a pénztárcám – de vennem kellene ezt azt az ünnepekre: kávét a fiamnak,cukorkát a kis unokámnak, bonbont a menyemnek…Ne kellene már ezen a csúszós úton holnap újra kibotorkálnom… Tavaly 3 hónapig ki sem tudtam mozdulni otthonról, mert eltört a lábam…- fordult egy középkorú asszonyhoz, aki sajtot kínált a vásárlóknak.

-         - Sajnálom, nem tehetem… Nekem is minden forintnak helye van.- vonta az meg a vállát.

-         - Nem kéregetni akarok én… Isten ments – nem alamizsnát kérek – a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kaparós sorsjegyet – Van ezen 1000 forint nyeremény – odaadom 1000 forintért cserébe. Csak ne kelljen már a rossz szívemmel a postáig gyalogolnom… Már most is alig kapok levegőt… Kérem… Magának nem jelent problémát beváltani, míg Nekem… - zihálta.

A sajtárus végigmérte: az idős asszony valóban nem festett valami jól… Tényleg beteg lehetett. Elvette hát tőle a sorsjegyet, megnézte, majd szó nélkül adott neki egy ezrest.

-         - Nagyon köszönöm… - hálálkodott a néni, majd elbicegett a közeli boltig. Visszafelé büszkén mutatta szerzeményeit: egy csomag kávé, egy olcsóbb dobozos bonbon, és egy kis csomag cukorka lapult a nejlontáskában

-         - Boldog Karácsonyt! – mondta mosolyogva, majd eltűnt a tömegben.

…

-         - Mióta lapul ez a sorsjegy a fiók mélyén? Eltetszettek feledkezni róla? Sajnálom… Már a beváltási határideje rég lejárt… - nyújtotta vissza a gyűrött papírlapot a postai alkalmazott szánakozva.

-         Na, igen… Még hogy Boldog Karácsonyt! A vénasszonynak biztosan az lesz… - mérgelődött hangosan a sajtárus asszony, majd hamar el is szállt a mérge, hiszen ráébredt: az idős nő nagyon elkeseredett lehetett, ha ennyi éves fejjel képes volt vállalni az ünnepek előtt azt a hatalmas munkát, ami ahhoz kell majd, hogy a lelkiismeretével elszámoljon.

HÉTINDÍTÓ GONDOLATOK: Élj igazán! 2016/048

Élj igazán! 

Hogyan? 

Valósítsd meg az álmaidat, aknázd ki a képességeidet, használd azokat az energiákat, amelyek ott rejtőznek benned is! 

Mert ott vannak, csak Te – lustaságból, vagy a változástól való félelemből – elfojtod őket, ahelyett, hogy szabadjára engednéd hadd tomboljanak. 

Létezel – anélkül, hogy igazán élnél. 

Nézd és lásd is meg a világ szépségeit – légy bolondos, barátkozz, érezz, szeress, tapasztalj nap, mint nap – ne várj tovább a legalkalmasabb pillanatra, ami soha nem jön el – élj most! 

Élj igazán! 

Meddig ülsz még a babérjaidon?

CSAK1PERC: Törődés

Mindenki értette a célzást. Nem lehetett nem érteni, mert a középkorú nő egyértelműen fogalmazta meg a véleményét.

-         - Ezeknek a mai fiataloknak semmi sem szent. Átgázolnak mindenkin, csak hogy előbbre juthassanak.

Nem beszélt hangosan, mégis hallotta a gyógyszertárban mindenki. Az előre törtető fiatal fiú is, aki nagy igyekezetében majdnem átesett egy padlóra tett utazótáskán.

-        -  Látják: mindenkit megelőzött… Felháborító…- dohogott tovább az asszonyság, miközben igyekezett letörölni az arcán legördülő kövér izzadtságcseppeket.

Halk morajlás volt a válasz.

-         - Kérem! Segítsenek! A bejáratnál rosszul lett egy néni - fordult a patikushoz a fiú.

Azonnal út nyílt a tömegben: az idős nő falfehéren támaszkodott az ajtófélnek, levegőért kapkodva - szemeiben rémület ült.

-         - Jöjjön! Menjünk az irodába – ott le tud ülni, megmérjük a vérnyomását. – fogta karon az egyik gyógyszerész, és óvatosan a pult mögötti helyiségbe vezette.

-         - Na persze! Most már vele foglalkoznak. Én is rosszul érzem magam, mégsem törődik velem senki! – elégedetlenkedett újra a középkorú nő, immár- ki tudja miként került oda – a sor legelején.

-        -  Mit adhatok? – fordult hozzá az asszisztens erőltetett nyugalommal.

-         - Nekem? Egy hidratáló arckrémet… - vette elő a pénztárcáját a nő elégedetten.

Nemhiába! Az ilyen vastag arcbőrt feltétlenül hidratálni kell…

CSAK1PERC: Pillanatnyi csodák

Fáradt vagyok, álmos vagyok, zavarnak a fények, a monoton zsongás, a fejem is hasogat – gyorsan bevásárolok és menekülök is haza a szobám jótékony sötétjébe.

- Nem tud vigyázni? – mordul rám egy fiatal fiú, amikor nekem tolja a bevásárlókocsiját.

- Elnézést. - szabadkozom ÉN zavartan, s kábultan beállok a sorba.

 - Szia! – szólít meg egy csengő hangocska.

Lenézek: pici lányka néz fel rám csillogó szemekkel.

- Te ki vagy? Mit vettél? Hol dolgozol? – zúdítja rám kérdéseit.

- És te? – kérdezek vissza – Anyukád hol hagytad?

- Én Viki vagyok. Anyu mindjárt jön. És egyébként még nem válaszoltál...- rója fel szemrehányó tekintettel.

Hát legyen. Éppen belefognék, amikor megérkezik az anyukája.

- Már megint ismerkedsz? Nem szabad a nénit zavarni...Gyere, menjünk ! –fogja meg a kezét – Kérem, ne haragudjon a zavarásért, ez a rögeszméje mostanában. –szabadkozik elvörösödve a fiatal nő.

- Nem történt semmi. – felelem, és mosolyogva nézek utánuk.

Pedig dehogynem.

Elmúlt a fejfájásom.

CSAK1PERC: Kagylóhéjban

-              - Nem értem miért teszed ezt Velünk… hiszen mindig a segítségedre siettünk, ha kellett… - nézett rosszallóan a húgára Ági.

-                    - Ez az, hogy csak akkor, ha kellett… - fordított hátat neki Erika, majd színpadias mozdulatokkal széttépte az adásvételi szerződést – Nem fogom a szüleink házát aprópénzért odaadni csak azért, hogy Ti külföldre költözzetek…

Ági egyáltalán nem értette a testvére hirtelen ragaszkodását: felnőttkoruk elmúlt 20 évében semmiféle jelét nem adta annak, hogy a kötelező családi eseményeken kívül igényt tartana a társaságukra. Míg Ő férjhez ment, gyerekeket szült, gondoskodó anya, és feleség volt, addig Erika egyetemre járt, egyik diplomát szerezte a másik után, majd vezető lett egy banknál, olyan keresettel, amiről Ő álmodni sem mert. A beosztottai rettegtek tőle: határozottsága és szókimondása sokakat az őrületbe kergetett.

-          -Mióta lettél ennyire anyagias? Hiszen mindened megvan már: saját lakás, autó, ékszerek, nyaralás… Nekünk ez a külföldi meló lenne az egyetlen kitörési lehetőségünk… Nem lehetsz ennyire önző, hogy a Neked aprópénznek számító rongyos félmillió miatt meghiúsítod az üzletet! – Ági most már kiabált.

Erika falfehéren fordult felé:

-         - Itt nem a pénzről van szó…

-   - Akkor miről? Kicsinyes bosszút állsz, amiért Te nem kellettél senkinek? Amiért Neked nem sikerült családot alapítanod?

Erika zokogni kezdett – hirtelen érzelemkitörésével megdöbbentve nővérét.

-        -  De hiszen Nekem TI vagytok a családom! Senki más… Ha most eladjuk a szülői házat, ami még egymáshoz köt bennünket –Ti elmentek, és tényleg nem lesz senkim… - hüppögte.

Ágiban kavarogtak a gondolatok: soha nem hitte volna, hogy a keménység mögött ennyire mély érzések lakoznak, hogy húga képes végre kitörni kagylóba zárt életéből.

-         Ne félj hugi… Mi mindig itt leszünk Neked – nem választhat el egymástól bennünket senki, és semmi… Megpróbálunk majd itthon boldogulni – én sem szeretném már, hogy a gyerekeim a keresztanyjuk nélkül nőjenek fel…

CSAK1PERC: Kutyahideg

Nézte a karácsonyi vásáron tébolyultan hömpölygő tömeget: nem számítottak a mínuszok, az arcokba vágó metszve tomboló szél, a megállíthatatlan hóesés – mindenki részese akart lenni annak a már-már sportként gyakorolt tevékenységnek, amit fogyasztásnak hívtak. Sorról-sorra, bódétól-bódéig szórták a pénzt – teltek a táskák, fogyott a türelem, hisztériás rohamot kaptak a gyerekek, a levegő izzott a feszültségtől – de ő nem moccant. Mélyen magába szívta a fahéj-, a szegfűszeg-, a narancs-, a vanília karácsonyi illatát, nosztalgiával gondolva vissza gyermekkora meghitt ünnepeire, amikor még színes papírdíszek, alufóliába csomagolt dió díszítette az egyetlen szomszédtól kapott fenyőágat… Hirtelen éles fájdalom hasított a vádlijába – döbbenten meredt a lábára: egy rózsaszín bolyhos kabátkába öltöztetett kiskutya adta ki a mérgét – termetéhez képest nagyot harapva izmaiba.

-         - A mindenségit! – kiáltott fel ingerülten, majd két kézzel megragadta az ebet, és kiszabadította magát az apró fogak fogságából.

-           - Jaj! Ne bántsa! Nem akart ő semmi rosszat! – futott oda ijedten egy a kutyához öltözött nő, oly hirtelen kikapva kezéből a rémülten nyüszítő jószágot, hogy a rózsaszín kabátka a kezében maradt.

-         - Itt a névjegykártyám… Holnap keressen meg – megmutatom az oltási papírjait… Kárpótlásként az elszakadt nadrágjáért pedig fogadja el ezt – nyújtott felé egy húszezrest, majd elviharzott.

A férfi sokáig nézett utánuk. 

Majd, mint aki hosszú álomból ébred rámeredt a bankjegyre: nagyon régen tartott már ennyi pénzt a kezében. Belevetette magát a tömegbe: bódétól-bódéig járt – vett magának kürtős kalácsot, forralt bort, félszatyornyi édességet, majd sült húsokat vacsorázott, majd vett egy féloldalas kis fenyőfát is. Éjféltájt ért haza a városszéli romos házhoz, ahol ajtó gyanánt egyetlen pokróc volt felszegezve, egy asztal, egy szék, és egy rossz matrac volt a berendezés. Feldíszítette a fát, majd bebújt a rongyos takarók alá, előhúzta a zsebéből a kis rózsaszín bolyhos kabátkát, majd hangosan felnevetett:

-         Ki hitte volna, hogy ez lesz a legjobb kutya hideg ellen? Tisztára kutyául érzem magam – dörmögte, majd mély álomba zuhant.

CSAK1PERC :Szeretve lenni

Csak egyre nőtt és nőtt benne a feszültség… Érezte miként tolul fejébe az összes vér, elborítva agysejtjeit, képtelenné téve őt a tiszta gondolkodásra.

-        - Fejezze be! Mondtam már, hogy megcsinálom, csak ne szajkózza ugyanazt folyamatosan! Nekem is csak két kezem van! – ordította magából kikelve, miközben próbálta összeseperni az összes üvegcserepet.

-         - Mondtam, hogy ne tedd oda, de TE meg sem hallod, amit mondok… Nem törődsz velem, nem gondoskodsz rólam, csavarogsz egész nap, én meg éhezek-szomjazok, akár meg is halhatnék felőled! – siránkozott az idős asszony, miközben elkeseredetten küzdött azért, hogy felkeljen az ágyából.

-         - Persze… Most jöttem haza a gyógyszertárból, feltettem főni a levest, betettem a mosást… Kibírta ezt a félórát nélkülem is nem?!? – nézett rá dohogva a fia.

Évek óta egyedül gondozta az édesanyját, aki egyre betegebb és betegebb, és ezzel együtt nyűgösebb és elviselhetetlenebb lett. Állandóan panaszkodott, egyfolytában ugráltatta, soha nem volt jó neki semmi…

-         - Most is csak állsz ott, ahelyett hogy segítenél… Add ide a kekszet, mert a reggelit, amit adtál nem lehetett megenni…

A középkorú férfi elengedte a füle mellett a rosszindulatú megjegyzést, válasz helyett inkább bekapcsolta a tévét.

-         - „… a férfi agyonverte idős édesanyját, majd magával is végzett” – mondta éppen a műsorvezető – „… szomszédjaik szerint kiegyensúlyozott volt az életük, soha nem veszekedtek, hogy mi vezetett tettéhez – nem tudni” – folytatta.

Az idős asszony elborzadva fordult a képernyő felé.

-    - Micsoda hálátlan emberek vannak… - méltatlankodott -… hogy képes ilyesmire valaki?

-          - Én tudnám a választ… - mormolta az orra alá a férfi.

Az anyja megrettenve nézett rá:

-         -   Ugye nem azt akarod mondani, hogy…

A fia közbevágott:

-            -  Ne beszéljen butaságokat! Én soha nem lennék képes ilyesmire…

-          -  Én, nem akarlak bántani, csak felbosszant a tehetetlenségem – az hogy mindennel rád szorulok, hogy nem vagyok jó semmire, csak púp vagyok a hátadon - szája sírásra görbült, majd zokogni kezdett.

Csak egyre csökkent és csökkent benne a feszültség. Érezte miként tisztul fel benne minden érzés – képessé téve őt a kristálytiszta gondolkodásra - odalépett anyjához, szorosan átölelte, szeretettel simogatva a hátát. Ebben a mozdulatban benne volt minden: félelem, aggodalom, szeretet. Nem akarta őt elveszíteni… Soha… Hisz nélküle nem ért volna semmit az élete.

HÉTINDÍTÓ GONDOLATOK: Nem vagy egyedül! 2016/047

Te irányítasz… 

A Te kezeidben fut össze minden szál… 

Te döntesz mindenről… 

Csak a Tied a felelősség… 

Tényleg? 

Tényleg Te irányítod az életed? 

Valóban a Te kezeidben fut össze minden? 

Igen? 

Akkor rögvest változtass ezen! 

Változtass, mert felmorzsolódsz… 

Ledarál az élet – elvesznek az önfeledt pillanatok, kiégsz, mint egy villanykörte… 

Ismerd fel végre: NEM VAGY EGYEDÜL! 

Nem kell mindenért neked tartanod a hátadat, nem kell mindenért egyedül vállalnod a felelősséget! 

Kérj segítséget! 

Kitől? 

Bárkitől… 

Azoktól, akiket szeretsz, akik szeretnek, akiket ismersz, vagy akár egy idegentől is, ha már túlfeszül a húr… 

Igen Te is lehetsz gyenge, és sérülékeny… 

Néha engedd, hogy támogassanak, fogadd el a segítő kezeket, s élvezd a törődést… 

Soha nem vagy egyedül…