Csak egyre nőtt és nőtt
benne a feszültség… Érezte miként tolul fejébe az összes vér, elborítva
agysejtjeit, képtelenné téve őt a tiszta gondolkodásra.
- - Fejezze be! Mondtam már, hogy
megcsinálom, csak ne szajkózza ugyanazt folyamatosan! Nekem is csak két kezem
van! – ordította magából kikelve, miközben próbálta összeseperni az összes
üvegcserepet.
- - Mondtam, hogy ne tedd oda, de TE meg sem
hallod, amit mondok… Nem törődsz velem, nem gondoskodsz rólam, csavarogsz egész
nap, én meg éhezek-szomjazok, akár meg is halhatnék felőled! – siránkozott az
idős asszony, miközben elkeseredetten küzdött azért, hogy felkeljen az ágyából.
- - Persze… Most jöttem haza a
gyógyszertárból, feltettem főni a levest, betettem a mosást… Kibírta ezt a
félórát nélkülem is nem?!? – nézett rá dohogva a fia.
Évek óta egyedül
gondozta az édesanyját, aki egyre betegebb és betegebb, és ezzel együtt
nyűgösebb és elviselhetetlenebb lett. Állandóan panaszkodott, egyfolytában
ugráltatta, soha nem volt jó neki semmi…
- - Most is csak állsz ott, ahelyett hogy
segítenél… Add ide a kekszet, mert a reggelit, amit adtál nem lehetett megenni…
A középkorú férfi
elengedte a füle mellett a rosszindulatú megjegyzést, válasz helyett inkább
bekapcsolta a tévét.
- - „… a férfi agyonverte idős édesanyját,
majd magával is végzett” – mondta éppen a műsorvezető – „… szomszédjaik szerint
kiegyensúlyozott volt az életük, soha nem veszekedtek, hogy mi vezetett
tettéhez – nem tudni” – folytatta.
Az idős asszony
elborzadva fordult a képernyő felé.
- - Micsoda hálátlan emberek vannak… - méltatlankodott
-… hogy képes ilyesmire valaki?
-
- Én
tudnám a választ… - mormolta az orra alá a férfi.
Az anyja megrettenve
nézett rá:
- - Ugye nem azt akarod mondani, hogy…
A fia közbevágott:
- - Ne beszéljen butaságokat! Én soha nem
lennék képes ilyesmire…
- - Én, nem akarlak bántani, csak
felbosszant a tehetetlenségem – az hogy mindennel rád szorulok, hogy nem vagyok
jó semmire, csak púp vagyok a hátadon - szája sírásra görbült, majd zokogni
kezdett.
Csak
egyre csökkent és csökkent benne a feszültség. Érezte miként tisztul fel benne
minden érzés – képessé téve őt a kristálytiszta gondolkodásra - odalépett anyjához,
szorosan átölelte, szeretettel simogatva a hátát. Ebben a mozdulatban benne
volt minden: félelem, aggodalom, szeretet. Nem akarta őt elveszíteni… Soha… Hisz
nélküle nem ért volna semmit az élete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése