 |
| Nem mindenki kerül ide... |
Vannak, akik senkinek sem hiányoznak. Magányosan élnek idős korukban, egyedül küzdve minden egyes nap a túlélésért, viaskodva a testi-lelki kínokkal. Hiába vannak gyerekeik, rokonaik – nem kellenek senkinek. Sem éltükben, sem holtukban. Haláluk után is maximum addig, amíg megy a „konc” széthurcolása, a kinek mi jár, és mi jut. Mert arra aztán egyből akad jelentkező – soha nem látott rokonok tűnnek elő a semmiből – és gátlástalanul tartják a markukat. Hogy mi vezet idáig – családi perpatvar, örök harag, évtizedekig dédelgetett sértődések – mindenesetre nagyon gyakori társadalmi problémává alakult napjainkra. Miként az is, hogy a kedves rokonok „elfelejtik” eltemettetni elhalálozott „szerettüket”, akinek földi porhüvelye sokszor hónapokig vár arra, hogy valaki megadja neki a végtisztességet. Szörnyű lehet így végezni – magányosan, elfeledve, kirekesztetten, temetetlenül…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése