 |
| Csínytevésből nincs hiány |
Valljuk be: mi sem voltunk angyalok – se szeri, se száma azoknak a poénként elmesélt történeteknek, amit akkor rángatunk elő a múltból, amikor gyermekkorunk csínytevéseiről van szó. Fogkrémmel bekent ajtókilincs, hajba ragasztott rágó, béka és csigainvázió az osztályteremben, jól elrejtett osztálynapló, rajzszög a tanári széken- nem is sorolom tovább, nem szeretnék tippeket adni. Persze a mi tanáraink, és szüleink sem örültek üdvrivalgások közepette mindennek, - az ellenőrzőbeli bejegyzések otthoni aláíratása felért egy küldetéssel, - de tudtuk: meg lehet beszélni mi miért helytelen, és az általában sikerre is vezetett, anélkül, hogy a tettlegesség egyáltalán felmerült volna. Nem úgy, mint nemrég Kisvárdán, ahol az iskola szomszédságában élő férfi megelégelte a gyerekek szemtelenségét, - akik immár sokadszorra is kővel dobálták az ablakát- berontott az iskolaudvarra és veréssel akarta „megnevelni” a renitenskedőket. Tudom: a kővel dobálás már messze túlhaladja a csínytevés fogalmát, hisz itt már a szándékos anyagi károkozás a cél. Az is biztos, hogy a mai gyerekek egy része- tisztelet a kivételnek –talán a sok negatív minta eredményeként –nem tiszteli kellőképpen a felnőtteket. Sajnos a pedagógusoknak sincs sok eszköz a kezükben. Az óráról nem küldheti ki, hisz a gyereknek joga van részt venni azon; az adott tantárgyból nem adhat elégtelent, nem állíthatja sarokba, hisz azzal megalázza a társai előtt. Itt egyedül a szülő az, aki kellő türelemmel, szeretettel, odafigyeléssel és jó példával előjárva – határt kell, szabjon gyermeke tetteinek. Mert a nevelés nem a „szomszéd” dolga – neki aztán éppen semmi joga nincs ahhoz, hogy tettlegességig fajuló önbíráskodással osztogassa az atyai pofonokat.
Még akkor sem, ha az összes ablakát kitörik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése