Szeretett
volna már túl lenni az egészen…
Fellélegezni, és továbblépni…
De tudta – ez lehetetlen.
Harcolnia kell bármennyire fájdalmas is, kiállnia magáért és a gyerekeiért –
akkor is, ha újra meg újra feltépődnek a sebek.
- - A
lexikonokat is elviszem… Azokat én vettem…- lépett a könyvespolchoz a férfi
határozottan.
- - Felőlem…
- vonta meg a vállát a nő, majd fáradtan leroskadt a kanapéra.
- - Remélem,
a láthatási időket nem fogod mondvacsinált okokkal meghiúsítani… Nekem is jogom
van a gyerekekkel lenni… - tette be sorra a sporttáskába a hatalmas könyveket a
férfi.
- - Miért
tenném? A tieid is… Bár, ahogy a tárgyaláson viselkedtél – ahogy minden
fillérért foggal-körömmel harcoltál – félő volt, hogy az utcára száműzöd őket…
- jegyezte meg ironikusan a nő.
A
férfi gyűlölettel fordult felé:
- - ÉN
dolgoztam meg érte, ÉN izzadtam meg miatta, ÉN túlóráztam, ÉN kerestem meg
mindent, amit most itt hagyok Nektek… - most már kiabált.
- - Ja, és TE
költötted a nagy részét az asszisztensedre… - jegyezte meg a nő halkan.
Nem
volt ideges. Nem sírt – mert már elsírta az összes könnyet, amit a férfi érdemelt.
Nem is sajnálta magát, vagy a gyerekeket. Az elmúlt két évben annyi
megaláztatáson, annyi gyalázatos hazugságon, annyi parttalan vitán, és emberhez
méltatlan veszekedésen volt túl, hogy mára már megkeményedett.
- - Szerelmes
lettem… Mondtam már sokszor… Az ember nem tud az érzéseinek parancsolni… Éva
olyan más, mint Te, annyira különbözik tőled… Vidám, energikus, alkalmazkodó,
derűs, vállalkozó szellemű… - áradozott a férfi könnybe lábadó szemekkel,
teljes meggyőződéssel arról, hogy az általa mondottak igazolják csalárdságát.
- - Na, jó!
Fejezd be! Szedd össze, amit még el akarsz vinni, és lépj ki az életemből! – emelkedett
fel a nő, egyértelmű kézmozdulatot téve az ajtó felé.
A
férfi csodálkozva nézett a volt nejére: amikor idejött azt hitte a nő a
kimondott válásuk ellenére is - térden állva fog könyörögni neki, hogy
maradjon, ne hagyja el…
- - Jól van –
megyek… - összeszedte a táskáit, majd odalépett a nőhöz, hogy búcsúzóul még
megölelje.
- - Nem
képzeled!!! – lépett hátra a nő gúnyosan felkacagva.
- - Rendben.
Adj puszit a kicsiknek helyettem is...
Hát
elment. Vége. Lezárult egy fejezet.
Szeretett volna már túl lenni az egészen…
Fellélegezni,
és továbblépni…
De tudta – ez lehetetlen. Még most túl friss a seb… De minden
seb begyógyul egyszer…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése