„Nekem már
úgyis mindegy! Az én sorsom már megpecsételődött ezelőtt 30 évvel, akkor most
minek harcoljak ellene öreg fejjel?!” – nézett rám mély fájdalommal a szemében
az egyik ismerősöm, aki a maga 49 évével még egyáltalán nem számított „öreg”-nek.
Arcvonásai megtörtek, mozdulatai lelassultak, lemondás és szomorúság jellemezte
– és…
És NEM tett ellene semmit…
Csak sodortatta magát az árral, mindegy volt
neki, hogy munkanap volt vagy hétvége, ünnepnap, vagy családi összejövetel:
látványosan végigszenvedte és végigpanaszkodta az egészet.
Nem.
Nem érezte jól
magát a bőrében…
De sirámaival maximálisan meggyőzte önmagát is: nincs más
lehetősége – csak az, hogy azt várja, mikor öregszik meg és ér véget földi
pályafutása. Ugye TE nem vagy ilyen?
Ugye TE nem fásulsz bele a mindennapok
problémáiba, hanem teszel a megoldásukért?
Ugye TE nem fogod eltékozolni az
életed azzal, hogy önmagadat sajnálva és sajnáltatva elfelejted élvezni a
pillanat varázslatos megismételhetetlenségét? „SOHA NEM KÉSŐ ÚJRAÍRNI A
TÖRTÉNETEDET!” – mondtam Én – Neki, de egy lemondó legyintéssel elköszönt.
Te
ne legyints!
Kezd újra!
Újra és újra – mert amíg élünk soha nem késő elkezdeni
más szemszögből nézni a világot, és megtalálni benne azokat a dolgokat, amelyek
boldoggá tehetnek bennünket!
