A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése

2020/12/17

Csak1perc: ÖRVÉNYLÉS

 


Írta: Faar Ida

Zsuzsa fáradtan indult haza az irodából – mint minden este, amikor túlóráznia kellett a kezdők gyakorlatlansága miatt. Fél éve még örült a lehetőségnek, hogy felügyelhet és irányíthatja a gyakornokok munkáját, - az ezzel járó fizetésemelés is pont a legjobbkor érkezett – de nem hitte volna, hogy mindez ennyi energiáját felfogja emészteni. Most is – ahogy felszállt a buszra – rögvest a szabad ülőhelyet kereste a tekintetével, de nem talált, ezért aztán alaposan megmarkolta az egyik kapaszkodót, és megpróbálta legyőzni egyre növekvő gyengeségét. 

- Zsuzsa néni! Jöjjön ide – átadom a helyem! – szólította meg az egyik gyakornok lány, és azonnal fel is pattant a közeli ülésről.

Zsuzsa kapott is az alkalmon, lehuppant az ülésre, majd bágyadtan mosolyogva nézett a lányra:

- Köszönöm Tündi – de már mondtam, hogy nyugodtan tegeződhetünk… Nem szeretem, ha a koromra emlékeztetnek…

- De hiszen még Te is csitri vagy…- szólalt meg vele szemben egy mélyen zengő hang, amitől futkosni kezdett a hideg Zsuzsa hátán.

Anélkül is tudta kit fog látni, ha felpillant – de titkon mégis reménykedett, hogy téved: az nem lehet, hogy annyi év után pont itt, és pont most kell újra találkoznia vele… Hosszú-hosszú másodpercekig akaszkodott egymásba a tekintetük. Az a mélybarna szempár… Azok a telt ajkak… Azok a huncut mosolyráncok… Érezte, miként árad szét a gyomrában az - az összetéveszthetetlen lebegő forróság – amit akkor érzett, amikor a férfi közelében volt. 

- Régen láttalak, de Te szebb vagy, mint valaha… - folytatta a férfi.

Zsuzsa kényszeredetten mosolygott.

- Túlzol… Mint mindig… - dadogta fülig vörösödve, mint egy bakfis.

- Világéletemben a rajongtam érted, de Te rám se hederítettél…- évődött tovább a férfi, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfogta a nő kezeit.

Zsuzsa először el akarta rántani fogságba esett kezeit, de aztán csak hagyta, hogy a férfi erős tenyerei átmelegítsék jégcsappá fagyott ujjait.

- Régen is ilyen fagyosszent voltál…- kacagott jóízűt a férfi.

Zsuzsa fejében zakatoltak a gondolatok. Most mit tegyen? Miért érzi most is ugyanazt az őrült szenvedélyt, mint régen? El kellene menekülnie… Felállni, és elsétálni… hiszen ezt nem szabad! Ez nem helyes!  Húsz éve még volt ereje ellenállni… A férfi el akarta hagyni miatta a családját… De ő nem engedett a csábításnak… Igaz, hogy utána a férfi elvált, de… De akkor nem akarta, hogy őt okolják érte. 

Mindketten hallgattak. Annyi mindent szeretett volna tőle kérdezni, és annyi mindenre szeretett volna magyarázatot kapni– de nem tudta miként kezdjen hozzá.

- Nagyapa! Ti ismeritek egymást? – kérdezte csodálkozva Tündi.

Zsuzsa rémülten nézett a lányra. 

„Istenem! El is feledkeztek róla! Istenem! Hiszen az unokája!” – gondolta kétségbeesetten. Hirtelen elszégyellte magát… 

- Persze kicsim… Majdnem Ő lett a második nagymamád… - úgy húsz évvel ezelőtt kosarat kaptam tőle, a mai napig sem tudom miért…

- Mennem kell! –tépte ki a kezeit a biztonságot adó férfitenyérből, és felpattant – Örülök, hogy találkoztunk…- suttogta, majd a nyíló buszajtón szinte kivetette magát az utcára.

Alig kapott levegőt. Mellkasát abroncs szorította, szíve hevesen dobogott, az ájulás környékezte. Nekitámaszkodott a falnak, igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Hiába próbálta eltemetni magában múltat – az most oly elevenen örvénylett most elő, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett miatta. 

- Ezt a buszon felejtetted… - fogta karon a férfi, támaszként szolgálva gyengeségében. 

- Miért menekülsz még most is előlem? De hiába – most nem engedlek el oly könnyedén… - mondta a férfi – most pedig beülünk egy kávézóba és mindent szépen átbeszélünk. Időnk, mint a tenger…

Zsuzsa felsóhajtott…Elkapta az örvénylés- és most hagyni fogja magát sodortatni…


2017/04/24

CSAK1PERC: Aprópénz


A fiatal nő arcát könnyek szántják végig. 
Remegő kezekkel fogja alig 6 hónapos kisfiát, és segítségért esdekel. 
Az egyik reggeli műsor vendégeként arról beszél, hogy gyermekének azonnali májátültetésre lenne szüksége, ő vagy a férje lennének a donorok, de nincs pénzük a külföldi gyógykezelésre, a kiutazásra és az ott tartózkodás költségeire. Minden tartalékukat felélték, s egyszerűen nem találnak kiutat a gondjukból.
Az illusztris műsorvezető-színésznő elérzékenyülve hallgatja a történetet, s rákérdez: mennyi az az összeg, ami miatt nem gyógyulhat meg a kisfiú?
   - 1 millió forint. – suttogja az anya szégyenkezve,
   - Csak 1 millió? 1 milliót ér ennek a gyereknek az élete? – háborodik fel a vörös démon, ajak biggyesztésével jelezve mennyire kevesli ezt az összeget.
   - Nekünk sajnos ennyi sincs - süti le a tekintetét az asszony, s nem igazán érti, miért kevesli a kért összeget a riporter.

De hogy is érthetné, amikor a „celebek” világában mindez csak kávéra való aprópénznek számít.

2017/03/29

CSAK1PERC: Törődés


Mindenki értette a célzást. 
Nem lehetett nem érteni, mert a középkorú nő egyértelműen fogalmazta meg a véleményét.
-         - Ezeknek a mai fiataloknak semmi sem szent. Átgázolnak mindenkin, csak hogy előbbre juthassanak.
Nem beszélt hangosan, mégis hallotta a gyógyszertárban mindenki. Az előre törtető fiatal fiú is, aki nagy igyekezetében majdnem átesett egy padlóra tett utazótáskán.
-         - Látják: mindenkit megelőzött… Felháborító…- dohogott tovább az asszonyság, miközben igyekezett letörölni az arcán legördülő kövér izzadtságcseppeket.
Halk morajlás volt a válasz.
-        -  Kérem! Segítsenek! A bejáratnál rosszul lett egy néni - fordult a patikushoz a fiú.
Azonnal út nyílt a tömegben: az idős nő falfehéren támaszkodott az ajtófélnek, levegőért kapkodva - szemeiben rémület ült.
-         - Jöjjön! Menjünk az irodába – ott le tud ülni, megmérjük a vérnyomását. – fogta karon az egyik gyógyszerész, és óvatosan a pult mögötti helyiségbe vezette.
-         - Na persze! Most már vele foglalkoznak. Én is rosszul érzem magam, mégsem törődik velem senki! – elégedetlenkedett újra a középkorú nő, immár- ki tudja miként került oda – a sor legelején.
-            - Mit adhatok? – fordult hozzá az asszisztens erőltetett nyugalommal.
-         - Nekem? Egy hidratáló arckrémet… - vette elő a pénztárcáját a nő elégedetten.

Nemhiába! Az ilyen vastag arcbőrt feltétlenül hidratálni kell…

2017/03/03

CSAK1PERC: No comment...


-            - Majd írj rám, ha tudod az időpontot! – köszön el tőlem az ismerősöm, és elviharzik a munkahelyére –ügyintéző egy magáncégnél.
Kifejezetten idegesít, ha SMS-t kell írnom, de legyen: délután belevetem magam a betűk rengetegébe.
„Szia. Szombat, 10 óra, művelődési ház nagyterme” – bepötyögöm, elküldöm.
Két perc múlva érkezik a válasz:
„OK. Este tíz ?”
„Viccelsz? Egy kiállítás megnyitója mióta van este?” – elküldöm. 
Újabb két perc – újabb válasz:
„Azt hittem ez egy különlegesen különleges kiállítás lesz.”
Az ujjaim is begörcsölnek, mire válaszolok:
„Különleges lesz, de délelőtt. Kérlek most légy pontos. Szia.”
Megkönnyebbülten felsóhajtok: SMS-ezés letudva.
Öt perc múlva megint csipog a mobilom.
„SOS. Véletlenül kitöröltem az üzeneteidet – mit mondtál hol is lesz?”
Istenem! Most már elég – felcsörgöm, megbeszéljük.
-         - Jobb lett volna, ha egyből felhívlak. Nem került volna 400 forintunkba, és 30 percünkbe.
Elköszönünk. Tíz perc múlva újabb csipogás jelzi, valami nem lehet egészen rendben nála.
„ Nem gond. Ráérek. Legalább azt hiszi a főnök, hogy az ügyfelekkel egyeztetek”
No comment.

2017/02/13

CSAK1PERC: Pánik


VILÁGGÁ MENTEM –állt az asztalon hagyott gyűrt papírlapon ákombákom betűkkel a kijelentés - hatalmas pánikot okozva a családban. 
„Hogy tehette ezt? És főként miért? Hiszen annyira jó fiú, jól tanul, sportol, segít, soha egy bántó szó el nem hangzik a szájából; bármit elmondhat őszintén, rengeteg barátja van, mindent megteszünk azért, hogy boldog legyen” – cikáztak az anya fejében a gondolatok. 
„ Nem figyeltem rá eléggé, mindig csak a munkámon járt az agyam, ahelyett, hogy vele foglalkoztam volna. Hányszor könyörgött, hogy menjek el vele a meccsre!”- csapott hatalmasat a levegőbe az apa. 
„Tegnap leszidtam a trehánysága miatt. Kár volt egy ottfelejtett cipőért akkora patáliát csapnom- szipogott a nagymama. 
„Kis majom! Ha azt hitted, hogy engedély nélkül bejöhetsz a szobámba és turkálhatsz a holmijaim között- nagyot tévedtél. De ezért nem kellett volna elszöknöd! Hol lehet most?  Biztos fázik, éhes.” – morfondírozott a nagylány - sírásra görbülő szájjal. 
Ajtócsapódás szakította félbe a gondolatmenetét.
-           -  Sziasztok! Megjöttem! Nagyon hideg van kint, de gondoltam leseprem Erzsi néni előtt a havat, nehogy elcsússzon. – tette le a kabátját a hidegtől kipirosodott arccal a kisfiú.
-            - Drága kisfiam! Annyira aggódtunk érted! – szorította magához szorosan az anyja.
-          -  Ilyen üzenetet hagyni! Nem szép dolog… - lóbázta meg a papír fecnit az orra előtt az apja.
A kisfiú csodálkozva nézett családjára.
-            - Ja! Házi feladatként fogalmazást kellene írni „Világgá mentem!” címmel, de semmi nem jutott az eszembe – hiszen Nekem mi okom lenne rá?

-        

2017/01/20

CSAK1PERC: Csodák nélkül


A városi kőrengeteg tébolyult forgalmán a tél sem fog ki: autók százai sorjáznak a latyakos utakon, gyalogosok ezrei csúszkálnak a jégpályává változó járdákon – mindenki éli az életét. A kórház előtt is óriási a forgalom: a beérkező buszokról hullámokban tör be a tömeg a főbejáraton, a kartonozó előtt hosszú sor toporog.
„ Szemüveget íratok, mert egyre nehezebben megy az olvasás.”
„… megműtötték. Szerencsére már sokkal jobban érzi magát.”
„ Szegény, annyira kivolt, hogy a harmadik kemoterápia után félbe kellett szakítania a kezelést.”
„4 kiló, 57 centi, és makkegészséges!”
„Ma veszik le a gipszet. Legalábbis remélem.”
„ A temetést intézem. Nem tudom, miként tudom elviselni ezt az egészet…”
Akaratlanul elcsípett félmondatok – kirajzolódó sorsok kavalkádja tárul elém röpke öt perc leforgása alatt. Megpróbálok nem odafigyelni, jelentés nélküli morajlássá tenni a szavakat.
-            - Anyu! Anyu! Haza akarok menni! – sikít egy hang.
Hátrafordulok: 5 éves forma kislány ráncigálja anyja kabátját a sor végén.
-            - Nem mehetünk haza. Dolgunk van. Itt a mobilom, ülj le és játssz egy kicsit! – tereli az anyja a széksor felé, leülteti, majd visszaáll a sorba.
Az elektronikus bébi-csősz jó időre lefoglalja a gyereket – se lát, se hall, bőszen pityegtet.
„Kora reggel van, és már zsong a fejem!” – suttogja bizalmasan az arcomba egy ismeretlen.
-        -  Anya! Anya! – mindenki a kislány irányába fordul – Nézd! Hull a hó! De szép! – tapasztja oda fitos orrát az üveghez.
Hirtelen hallgat el mindenki: az óriási hópelyhek vad tánca tényleg csodaszép.
-         - A fenébe! Holnap megint lapátolhatok orrvérzésig! – töri meg a csendet egy borostás férfi.
A pillanat varázsa elillan.
Ez a baj velünk- felnőttekkel.
------------------------------------------------------------------------------------------------


2017/01/14

CSAK1PERC: Koporsószögek


Ideges mozdulatokkal keresgél a táskájában. Egyre mélyebbre és mélyebbre nyúl, szinte vállig elmerül benne. Végre megtalálja, amit keresett – arcán üdvözült mosollyal veszi kézbe a doboz cigarettát és az öngyújtót. Remegő kezekkel gyújt rá, szemei riadtan fürkészik a bejáratot. Slukkról- slukkra letüdőzi, majd élvezettel fújja ki a füstöt. Alig lehet tizenkét éves. Dohányzás – mindennapos dolog, gyakran letehetetlennek tűnő szenvedélybetegség, felnőttek részére. Felnőttek részére, akik napi rendszerességgel mérgezik magukat, és környezetüket – elvakult nikotinéhségükben, pótcselekvés gyanánt. Ennek ellenére megdöbbentő a látvány, amivel nap, mint nap szembesül az ember: az, hogy alig kamaszodó gyerekek is óriási lendülettel pöfékelnek csapatokba verődve, vagy magányos farkasként bujkálva a kíváncsi tekintetek elől. Megdöbbentő eredménnyel zárult az a felmérés, ami a gyerekek dohányzási szokásait volt hivatott vizsgálni. Nem tudni mi hajtja őket: mintakövetés, kíváncsiság, elfojtott szorongás? Hiába a tiltás, hiába a józan lebeszélés, hiába az elrettentő képek és információk a következményekről, a gége-, és tüdőrák kínkeserveiről – mit sem ér – mintha csak a falnak beszélnének.

Az alig 12 éves leányzó gyors mozdulattal elnyomja a csikket, és komótos léptekkel indul az iskola felé. Egy újabb koporsószöget megint sikerült bevernie…

2017/01/09

CSAK1PERC: Szakadék


Buszváró, tömeg, tolongás, zaj.
-        -  Segítene kedves? Nem bírom felemelni a táskámat. Nem lenne ez nehéz, de egy hete műtötték a vállamat, és nem emelhetek vele. – fordult a mellette álló vadul rágózó lányhoz a fejkendős nénike.
-         - Tudja, most engedtek haza a kórházból, még a fiam sem tud róla- az lesz a meglepetés, hogy váratlanul hazaállítok. – folytatta bizakodva, de a lány elfordította a fejét.
-         - Az a drága Doktor Úr, aki műtött a lelkemre kötötte, hogy kíméljem magam legalább 4 hétig: de ezek a városiak el sem tudják képzelni mennyi a dolog falun. A ház, az udvar, a kert, az állatok – nincs nekem időm pihenni, amúgy sem kíméltem én magam az elmúlt hetven évben egy napot se. Még amikor a gyerekeimet szültem sem – másnap már kapáltam, mostam, főztem,  mint máskor… A mai fiatalok –jobb nem is beszélni róla, mintha szakadék tátongana közöttünk.
  Végre beállt a busz. A lány rezzenéstelen arccal hallgatott. Csak akkor pillantott az idős asszonyra, amikor az megkocogtatta a karját.
-              - Segít akkor kedvesem?
A lány kivette a füléből a fülhallgatót, és rosszallóan a nénire.
-             -  Mi van? – mordult rá durván.
-        -  Bocsánat. Semmi. – hebegte az idős nő. Erővel megragadta az utazótáska fülét, és felemelte.

-            - Mi van? Mi van? – suttogta maga elé – Szakadék. Szakadék az van…

2017/01/07

CSAK1PERC: Aggódás


A laborfolyosó visszhangzott a nő szavaitól:
-            - Már megint összesároztad a nadrágodat! Nem tudom, miért nem tudsz úgy vigyázni a dolgaidra, mint más gyerek?!– dorgálta 10 éves forma kisfiát. – Nem győzöm a ruháidat mosni, vasalni, foltozni… Hihetetlen milyen trehány vagy…
A kisfiú bűnbánó arccal tette le a kabátját, óvatosan úgy hajtva, nehogy meglássa az anyja a bal zsebénél tátongó szakadást.
-            - Vigyázni fogok… - ígérte.
-       - Remélem is… - mondta a nő, majd miután mindketten leültek elővette az okos telefonját, percekig belemerülve a bűvölésébe.
A kisfiú érdeklődve figyelte a vérvételről kiszabaduló embereket.
-            - Anya! Mennyi vért fognak levenni?
-            - Nem tudom…- dünnyögte a nő.
-            - Anya! Szerinted fájni fog?
-        -  Nem hinném… Csendbe tudnál maradni egy kicsit?  Most hívom apádat!  - mordult rá – Szia! Nemsokára végzünk… Már csak ketten vannak előttünk…
A kisfiú egykedvűen babrálni kezdte a pulóverén lévő gombot. Kisvártatva a saját nevét hallotta.
-           -  Anya! Engem szólítanak…
-        - Rendben. Nagyfiú vagy már… Egyedül is képes vagy bemenni… - mondta a nő, majd folytatta a telefonálást – Éppen most megy be… Nem. Nem mentem be vele… hiszen semmiség az egész…
A kisfiú megszeppenve lépett be a laboratóriumba, majd nem sokkal később büszkén jött ki az ajtón, bal karjának könyökhajlatára szorítva a vattapamacsot.
-            - Kész vagyok… Nem is fájt… - dicsekedett sápadtan.
Az anyja felpattant.
-            - Gyere, ülj le! Úgy kényelmesebb lesz megvárnod, azt a tíz percet, amíg rá kell szorítanod a vattát.
A kisfiú leült.
-            - Olyan vörös volt a vérem… Még soha nem láttam ilyet… - mesélte lelkesen.
-            - Jól érzed magad? - kérdezte a nő aggódva.
-         - Persze. Képzeld el három műanyag csövet is teleengedtek a véremmel… Mit csinálnak annyi vérrel?
-            - Nem tudom… Biztosan annyi kell a vizsgálatokhoz… De tényleg jól vagy?
-            - Nem érzek semmit anya! Jól vagyok…
-            - Olyan sápadt vagy… Lehet lement a vérnyomásod…
-            - Dehogy… Semmi bajom…
-            - Nem szédülsz? Nem látsz homályosan? Nem…

A laborfolyosó visszhangzott a nő hangjától, még szerencse, hogy nem sikerült rábeszélnie a kisfiát a rosszullétre.

2017/01/05

CSAK1PERC: Tíz év


Enikő dermedten állt az ajtó előtt. Végtelennek tűnő percek teltek el, amíg képes volt annyira erőt venni magán, hogy belépjen a szülői házba. Tíz éve… Tíz éve már, hogy utoljára itt járt, tíz éve, hogy az apja üvöltözve kergette ki a szobából, az udvarról, az utcára dobálva utána a bőröndjeit. Pedig nem csinált ő semmi rosszat – csak otthagyta az egyetemet, mert a követelmények meghaladták a képességeit, arról nem is beszélve, hogy soha nem is akart ügyvéd lenni. Apja emiatt olyan haragra gerjedt, hogy szabályosan kitagadta a családból. Enikő hiába próbált közeledni felé, - apja szívét még az unoka érkezése sem lágyította meg - újra és újra elutasításra talált. Így aztán a nő feladta.
-        -  Szia, Apa! – lépett be végre az ajtón erőltetett mosollyal az arcán.
A férfi az ablak előtti fotelban ült, lassan leengedte az újságot, amit olvasott – rezzenéstelen arccal nézve lányára.
-         - Jöttem, ahogy tudtam…
-        -  Igen, tíz évedbe telt… - jegyezte meg a férfi szemrehányóan.
Enikő körülnézett: mintha el sem telt volna az az évtized – ugyanazok a bútorok, ugyanazok a terítők, képek, nippek. Levetette a kabátját. Hófehér selyemblúzát óvatosan megigazította.
-         - Anya, hogy van? – kérdezte elcsukló hangon.
-         - Számít Neked? Nem hinném…
-       -   De apa… Én…
-        -  Igen Te?! Már három hete, hogy szóltam: baj van…
-        -  Igen, de én…
-        -  Nincs de! Anyád agyvérzést kapott, s Te nem jöttél rögtön haza… Tudod mennyire várt rád? El tudod Te azt képzelni, milyen fájdalmas volt ez neki? – a férfi felemelkedett a fotelból, majd idegesen járkálni kezdett.
-         - De én nem tudtam jönni, mert…- dadogta Enikő, de nem tudta folytatni, mert az apja közbevágott:
-         - Ne keress nekem kifogásokat… Erre nincs magyarázat! Hiába titkolózott az anyád – én tudom, hogy az elmúlt években már tartottátok a kapcsolatot egymással: titokban tartott telefonok, e-mailek, sőt évente két-három alkalommal még találkoztatok is…
Enikő nem tagadta – valóban találkoztak, sok kellemes órát töltve együtt. Anyja sokszor megpróbált békítő bíróként fellépni – de hiába, apja hajthatatlanságával, és makacsságával még ő sem bírt.
-        -  Ezért nem értem miért nem jöttél… vagyis tudom: engem akartál megbüntetni vele!
Mindketten hallgattak.
-        -  Mikor látogathatom meg? Melyik kórházban van? – szólalt meg először Enikő.
Az apja – a nő legnagyobb megdöbbenésére gúnyosan felkacagott.
-                  -Látogatni? Kórházban? Anyádat két nappal ezelőtt eltemettük…
Enikő elsápadt a hír hallatán, lábai rogyadozni kezdtek, le kellett ülnie.
-                         - De én… De nekem… Én… - forogni kezdett vele a világ.
Fulladozva zokogott… Nem akarta elhinni – az édesanyja meghalt, eltemették anélkül, hogy neki szóltak volna. Pedig mennyi mindent megtett annak érdekében, hogy minél hamarabb hazajöhessen. A köhögési roham váratlanul tört rá… Alig kapott levegőt… Két tenyerét szorosan a hasára tette, így próbálva csillapítani a rázkódást.
-            -    Ne hisztériázz már! Késő minden könnyért! Hálátlan vagy, és önző – dörögte a férfi kíméletlenül, majd hirtelen elhallgatott.
Rémülten nézte a lánya fehér selyemblúzán éles kontrasztként terjedő vérfoltot.
-         - Enikő! Mi van veled? Mi ez?  - lépett oda hozzá kétségbeesetten.
-         - Lehet szétnyílt a sebem… Két hete megműtöttek… Gyomorrákom van… Nem tudtam hamarabb jönni, mert komplikációk léptek föl – most is lázas vagyok még, de saját felelősségemre otthagytam a kórházat… Nem tudom mi lesz velem… Mi lesz a kisfiammal, Kristóffal? Miért halt meg anya??? – hadarta, majd újra sírni kezdett.
-      -    Nem lesz semmi baj… Ne sírj kicsim… Minden rendbe jön… Ketten mindent megoldunk majd- ölelte át az édesapja, miközben könnyek görögtek végig az arcán.

A férfi dermedten állt a műtő előtt… 
Tíz év… Tíz elpazarolt értékes év. 
Miért is kellett ahhoz ennyi veszteség, hogy legyűrje a csökönyösségét?

2017/01/02

CSAK1PERC: Mozgatórugó


Zsuzsa néni lelkesen kertészkedett: egyrészt szerette, ha megbízható forrásból kerültek a konyhájába az alapanyagok, másrészt ki akarta tölteni azt a töménytelenül sok szabadidőt, ami a nyugdíjba vonulása után lavinaként csaknem maga alá temette. Ásott, ültetett, vetett, gyomlált, kapált – élvezettel nézte miként fejlődnek növényei, majd, amikor elérkezett a „szüretelés” ideje boldogan osztogatta kertjének terményeit. Ennek ellenére így is mindig maradt egy kis felesleg, amit már képtelen volt feldolgozni, vagy odaajándékozni, ezért, hogy ne vesszen kárba a sok zöldség-gyümölcs kitette a kapuja elé egy fonott kosárba – „FRISS ZÖLDSÉGEK, ZAMATOS GYÜMÖLCSÖK – JÓ SZÍVVEL ADOM - INGYEN ELVIHETED” felirattal. Eltelt egy nap, két nap, egy hét – de nem történt semmi: senki sem nyúlt a kosár tartalmához – Zsuzsa néninek ki kellett dobnia az időközben megfonnyadó finomságokat. Következő héten gondolt egyet – kiült ő is a kapuba – varródobozával, kézimunkájával, az arra járóknak ajánlgatva a zöldségeket – sikertelenül.
-         -Látod Andikám… Nem kell senkinek a mama zöldsége… - panaszkodott 8 éves kis unokájának, akire éppen ő vigyázott – Hiába ilyen szépek, és frissek… Ezt az uborkát például tegnap este szedtem, a padlizsán pedig…- a telefon csörgése szakította félbe beszámolóját.
-         - Beszaladok… Biztosan anyukád hív… Maradj itt kicsim, mindjárt jövök…- hagyta magára a békésen rajzolgató kislányt.
Mindössze öt percig volt bent.
-         - Nézd nagyi! Ezt mind Neked kerestem… - fogadta lelkesen a kislány, kezében több papírpénzt szorongatva.
-         - De hát honnan van ez? Kitől kaptad? És főként miért? – sorjáztak a kérdések.
-         - Eladtam a zöldségeidet… A nénik azt mondták, hogy holnapután is jönnek majd… - mutatott az üres kosárra a lányka boldogan.

Zsuzsa néni elmosolyodott. Hát, ha egyszer ingyen nem kellett senkinek – akkor kell majd pénzért mindenkinek. Csak egyet sajnált: azt, hogy a kis unokája ilyen hamar ráérzett mi mozgatja a mai világot…

2016/12/29

CSAK1PERC: Empátia


A fiatal fiú elképedve nézte a  pár huzavonáját.
-         - Állj fel! Nem hallod! Szedd össze magad, és állj fel! – járkált tehetetlenül a középkorú asszony a földön fekvő férfi mellett.
-         - Nem tudok…- suttogta az elhaló hangon.
-        - Dehogynem! Csak akarnod kell! Támaszkodj a kezeidre! Nem lehetsz ennyire szerencsétlen! Már mindenki minket néz… - nézett körbe az asszony – Ne bámuljanak! Mit bámulnak? Foglalkozzanak a saját nyomorukkal! - kiabálta.
A férfi nem mozdult.
-         - Rettenetesen fáj a lábam… Meg sem bírom mozdítani… - nyöszörögte eltorzult arccal a fájdalomtól.
-         - Segíthetek? – lépett ki a tömegből a fiatal fiú.
-         - Nem. Nem kell… Fel tud ő állni, csak sajnáltatja magát! – utasította el  a nő.
-         - Na! Rajta! Erőltesd csak meg egy kicsit magad! Hiába játszod itt el nekem a hattyú halálát – ha akarod, ha nem, de be kell jönnöd velem vásárolni… - bökdöste meg finoman a cipője orrával a földön fekvőt.
A férfi sűrű káromkodások közepette nagy nehezen feltápászkodott. A bal lábára képtelen volt ráállni.
-         - Le kell ülnöm a padra… Nem tudok ráállni… - ugrándozva tette meg a kétlépésnyi utat a padig.
-         - Mutasd csak! – húzta fel a nadrágszárat gyors mozdulatokkal az asszony, alaposan végigtapogatva a férfi lábszárát. – Kutya bajod… - állapította meg, nem törődve azzal, hogy a férfi felszisszen.
-         - Állj fel! Nem hallod! Szedd össze magad, és állj fel! – mordult újra a férfira.
-         - De nagyon fáj…
-         - Én is kibírtam három szülést, mégsem jajgattam ennyit soha… Gyere, kapaszkodj belém, és menjünk…- nyúlt a férfi hóna alá.
Hangos vitatkozás közepette elbotorkáltak.

A fiú három hét múlva látta őket újra: a férfi begipszelt lába ékesen bizonyította igazát.