Csak1perc: A RÓZSACSOKOR

- Sajnálom, de indulnunk kell... – szólalt meg idegesen a taxisofőr. 

Valóban sajnálta a két idős embert, ahogy ott álltak a takaros virágos porta kapujában, - könnyeiket törölgetve búcsúztak a háztól, az eddigi életüktől, a múltjuktól. Sajnálta őket, de már alig várta, hogy letehesse a munkát, és a barátaival elmehessen kártyázni. Nem is igazán akarta elvállalni a fuvart, de a házaspár fia régi jó ügyfele volt, s nem akarta a kérését visszautasítani

- Azonnal… De még egyszer utoljára hadd szagoljam meg a rózsáimat! – lépett vissza az asszony, és mint jó anya a gyermekeit, úgy babusgatta az éppen nyíló félben lévő rózsaszín, vörös, fehér rózsafejeket.

- Rendben, De aztán tényleg indulnunk kellene… Hosszú út vár ránk…- mondta, és távolabb sétált.

Az idős férfi követte.

- Maga még csak nem is sejti milyen hosszú… 50 boldog, dolgos együtt töltött év után kell itt hagynunk mindent… Itt minden a mi kezünk munkájának eredménye, itt nőttek fel a gyerekeink, itt szaladgáltak az unokáink, sőt, már dédunokánk is van… S most mindent el kellett adnunk… De nem is bánom: csak ő mellettem maradhasson még jó sokáig - sóhajtott.

- Miért ne maradna? – csodálkozott el a taxis.

A férfi lesütötte a szemét. Válla rázkódni kezdett a zokogástól. Csillapíthatatlanul, mélyről felszakadó fájdalommal – az aggodalom, a kétségbeesés, és a vak hit erejével.

- Már túl van az első sorozat kezelésen… De még továbbiak várnak rá… A főorvos szerint csak meghosszabbítani tudják az életét, megmenteni nem… A kórház közelében vettünk lakást… Ott akarok lenni mellette… Minden pillanatban… Fogni akarom a kezét, lesni a kívánságait…- mondta fulladozva.

- Ahogy ezt tetted az elmúlt 50 évben is papa! Ne gyerekeskedj már! Mit gondol ez a fiatalember rólunk? Még azt hiszi, szenilis, érzelgős vén bolondok vagyunk! Na, menjünk! Ne várakoztassuk tovább, hisz az idő pénz… Még akkor is, ha nekem már nem sok van belőle…– ült be a hátsó ülésre mosolyogva, kezében 5 szálból álló rózsacsokorral.

– Ha hazaérünk, vázába teszem, így még egy ideig érezhetem az illatát.

A taxis, nem mert a szemükbe nézni. Szégyellte magát a türelmetlenségéért. 

Írta: Faar Ida

Csak1perc: ÖRVÉNYLÉS

 

Írta: Faar Ida

Zsuzsa fáradtan indult haza az irodából – mint minden este, amikor túlóráznia kellett a kezdők gyakorlatlansága miatt. Fél éve még örült a lehetőségnek, hogy felügyelhet és irányíthatja a gyakornokok munkáját, - az ezzel járó fizetésemelés is pont a legjobbkor érkezett – de nem hitte volna, hogy mindez ennyi energiáját felfogja emészteni. Most is – ahogy felszállt a buszra – rögvest a szabad ülőhelyet kereste a tekintetével, de nem talált, ezért aztán alaposan megmarkolta az egyik kapaszkodót, és megpróbálta legyőzni egyre növekvő gyengeségét. 

- Zsuzsa néni! Jöjjön ide – átadom a helyem! – szólította meg az egyik gyakornok lány, és azonnal fel is pattant a közeli ülésről.

Zsuzsa kapott is az alkalmon, lehuppant az ülésre, majd bágyadtan mosolyogva nézett a lányra:

- Köszönöm Tündi – de már mondtam, hogy nyugodtan tegeződhetünk… Nem szeretem, ha a koromra emlékeztetnek…

- De hiszen még Te is csitri vagy…- szólalt meg vele szemben egy mélyen zengő hang, amitől futkosni kezdett a hideg Zsuzsa hátán.

Anélkül is tudta kit fog látni, ha felpillant – de titkon mégis reménykedett, hogy téved: az nem lehet, hogy annyi év után pont itt, és pont most kell újra találkoznia vele… Hosszú-hosszú másodpercekig akaszkodott egymásba a tekintetük. Az a mélybarna szempár… Azok a telt ajkak… Azok a huncut mosolyráncok… Érezte, miként árad szét a gyomrában az - az összetéveszthetetlen lebegő forróság – amit akkor érzett, amikor a férfi közelében volt. 

- Régen láttalak, de Te szebb vagy, mint valaha… - folytatta a férfi.

Zsuzsa kényszeredetten mosolygott.

- Túlzol… Mint mindig… - dadogta fülig vörösödve, mint egy bakfis.

- Világéletemben a rajongtam érted, de Te rám se hederítettél…- évődött tovább a férfi, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfogta a nő kezeit.

Zsuzsa először el akarta rántani fogságba esett kezeit, de aztán csak hagyta, hogy a férfi erős tenyerei átmelegítsék jégcsappá fagyott ujjait.

- Régen is ilyen fagyosszent voltál…- kacagott jóízűt a férfi.

Zsuzsa fejében zakatoltak a gondolatok. Most mit tegyen? Miért érzi most is ugyanazt az őrült szenvedélyt, mint régen? El kellene menekülnie… Felállni, és elsétálni… hiszen ezt nem szabad! Ez nem helyes!  Húsz éve még volt ereje ellenállni… A férfi el akarta hagyni miatta a családját… De ő nem engedett a csábításnak… Igaz, hogy utána a férfi elvált, de… De akkor nem akarta, hogy őt okolják érte. 

Mindketten hallgattak. Annyi mindent szeretett volna tőle kérdezni, és annyi mindenre szeretett volna magyarázatot kapni– de nem tudta miként kezdjen hozzá.

- Nagyapa! Ti ismeritek egymást? – kérdezte csodálkozva Tündi.

Zsuzsa rémülten nézett a lányra. 

„Istenem! El is feledkeztek róla! Istenem! Hiszen az unokája!” – gondolta kétségbeesetten. Hirtelen elszégyellte magát… 

- Persze kicsim… Majdnem Ő lett a második nagymamád… - úgy húsz évvel ezelőtt kosarat kaptam tőle, a mai napig sem tudom miért…

- Mennem kell! –tépte ki a kezeit a biztonságot adó férfitenyérből, és felpattant – Örülök, hogy találkoztunk…- suttogta, majd a nyíló buszajtón szinte kivetette magát az utcára.

Alig kapott levegőt. Mellkasát abroncs szorította, szíve hevesen dobogott, az ájulás környékezte. Nekitámaszkodott a falnak, igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Hiába próbálta eltemetni magában múltat – az most oly elevenen örvénylett most elő, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett miatta. 

- Ezt a buszon felejtetted… - fogta karon a férfi, támaszként szolgálva gyengeségében. 

- Miért menekülsz még most is előlem? De hiába – most nem engedlek el oly könnyedén… - mondta a férfi – most pedig beülünk egy kávézóba és mindent szépen átbeszélünk. Időnk, mint a tenger…

Zsuzsa felsóhajtott…Elkapta az örvénylés- és most hagyni fogja magát sodortatni…

Csak1perc : KÜLÖNLEGES ALKALOM

 Írta: Faar Ida

- Nem. Nem veszem fel azt a ruhát… Azt egy különleges alkalomra vettem, nem viselhetem bármikor – érvelt a középkorú asszony, majd gyengéd csókot lehelt férje arcára

– Megyek, mert már így is késésben vagyok. A vacsorád a hűtőben – csak meg kell melegítened. A cicának adj enni, és kérlek – állítsd be a tévét automata kikapcsolásra – a múltkor is békésen hortyogtál az üvöltő készülék mellett.

- Rendben. Vezess óvatosan! – integetett a férfi a nőnek, majd becsukta mögötte a kaput.

Bement az üres lakásba. Bekapcsolta a tévét – nem szerette a csendet, ami körbevette. Nehezen szokta meg a felesége új munkájával járó kényelmetlenségeket: azt hogy bármikor behívhatták, azt hogy képtelenség volt bármit is hetekkel előre leszervezni, hogy csak hajnalban ért haza. De nem tehetett semmit – hiszen látta, hogy a nő, akit szeret, mennyire élvezi a munkáját. Megmelegítette a vacsorát, evett, majd leült tévézni. 

Ennek már négy napja. Most ott állt a hálószobájukban a nyitott szekrény előtt, és a katonás rendben sorakozó ruhákat nézte könnybe lábadó szemekkel. Kiskosztümök: fekete, fehér, királykék, szürke, olajzöld, rövid szoknyás, hosszú szoknyás, nadrágos. Selyemblúzok, topok, melltartók, nyári lenge virágos ruhák, lenvászon nadrágok –színek, és fazonok – árulkodtak gazdájuk jó ízléséről. S az a bizonyos alkalmi ruha, amit vízhatlan ruhazsák védett minden külső behatástól. Óvatosan kicipzárazta a burkolatot, és kiemelte a csupa csipke mélyvörös ruhacsodát. Megrohanták az emlékek: lelki szemeivel látta miként simul az anyag felesége tökéletes idomaira, színe miként emeli ki bőre hamvasságát, szeme mélyzöld tónusát. Magához szorította a ruhát, ujjaival simogatta, becézgette.

- Apa! Apa! Hol vagy? Mit csinálsz itt?  - lépett be a lánya az ajtón. 

A férfi minden ízében remegve nézett fel:

- Kiválasztottam… a ruhát… Azt mondta… nem veheti fel… bármikor. Egy különleges alkalomra tartogatta…

A férfi felzokogott – megállíthatatlanul ömlöttek a könnyei, minden ereje elhagyta.

- Nem gondolta senki, hogy ez a temetése lesz…

….

Ne tartogass semmit különleges alkalmakra – mert ami ma még biztosnak tűnik, nem biztos, hogy még holnap is a tied lesz.

Csak1perc: MOTIVÁLATLANSÁG

Írta: Faar Ida

https://eletrecept.blogspot.com/2019/06/csak1perc-motivalatlansag.html

Nem igazán értette mi történik vele – helyesebben fogalmazva mi az, ami nem történik. Mert annak ellenére, hogy semmi oka nem lehetett volna a panaszra – mégis végtelenül üresnek, kiégettnek és boldogtalannak érezte magát. Megvolt mindene: pénz, siker, csillogás, barátok, szerelem, család… De… De mégis hiányzott valami… Egyre jobban nyugtalanította ez a furcsa hiányérzet, és az a mélyen lesújtó, letaglózó motiválatlanság, ami hatalmába kerítette. Naphosszat figyelte az embereket: irigyelte a nevetésüket, az önfeledtségüket, a szabadságukat - még a megoldhatatlannak tűnő problémáikat is, mert velük TÖRTÉNT valami! Vele pedig? Csak a napi rutin mázsás terheit cipelte. Utálta a reggeleket, mert tudta, hogy utálni fogja azt, amit csinálnia kell. Bosszantotta a férje mérhetetlen nyugalma, amivel a reggeli káosz idején kortyonként itta meg a kávéját. Idegesítette a gyerekei csivitelése – alig várta, hogy kitegye őket az iskolánál. Gyűlölte a város zaját, az irodaház klimatizált sterilségét, a munkatársai alkalmatlanságát, lassacskán mindent, és mindenkit… Most ott állt a tükör előtt: nézte-nézte azt a meggyötört arcú életunt nőt, aki visszapillantott rá… Ki ez az ember? Mit ért el? Miért halt ki a csillogás a szeméből? Meddig fog ez tartani? Mit tehetne ellene? Ezernyi kérdés cikázott a fejében – de nem tudta a válaszokat… Zokogva rogyott le a fürdőkád szélére – vigasztalhatatlan volt és kétségbeesett.

-        - Te jóságos ég Szilvi! Veled meg mi történt? – lépett be az ajtón a férje ijedten.

Nem is vette észre, hogy hazajött. Félve pillantott rá, miközben igyekezett letörölni a könnyeit. De hiába:

-         - Te sírsz? Mi a baj? – kérdezte Laci, miközben megmosta a kezét. – Te soha nem szoktál sírni… Kirúgtak? Vagy beteg vagy? Vagy a gyerekekkel történt valami?

-         - Nem…

-       -   Akkor? Mi ez a hiszti? Jobb dolgod is lehetne, mint itt itatod az egereket – viccelt a férje.

Szilvi szívében mintha kést forgatott volna a szavaival. Kijózanító érzés volt – ami mérhetetlen haragot generált:

-         - Hiszti? Azt mondod hiszti!? Elmondom én mi a bajom: fáradt vagyok, elegem van – nem tudok semminek sem örülni, nem motivál már semmi, alkalmatlan vagyok feleségnek, anyának, főnöknek, barátnak - nem történik velem semmi jó – pedig NEKEM is járna a boldogság! Jogom van hozzá! – kiabált, magából kikelve.

Laci csodálkozva nézett rá, majd elvigyorodott:

-         - … és ha most alaposan elvernélek, az segítene? – emelte fel ütésre a jobb kezét, majd egy hirtelen mozdulattal magához ölelte a nőt, aki zokogva simult a karjaiba. – Akkor történne Veled is valami?

-        -  Sajnálom, sajnálom… De nem tudom, mi van velem… - szipogta.

-         - Én tudom… Mindent magadra vállaltál – és kiégtél… Újra fel kell építenünk az életünket kicsim… Az út, amin járunk már nem a mi utunk – felelte Laci, és úgy szorította magához a nőt, mint aki soha nem akarná elengedni.

Kérdés: Mit tanácsolnál, ha a barátnődről/testvéredről lenne szó? És Te mit tennél hasonló helyzetben?

Hozzászólásban várom a véleményedet!

CSAK1PERC: Flegmaság

-   

 - --   Te még mindig nem nősültél meg? – veregette vállon rég nem látott ismerősét Zsolt, majd betette a csurig rakott bevásárlótáskákat a kocsi csomagtartójába.

-         - Nem… Eddig még nem… - habogta zavartan Ádám.

-         - Akkor még mindig anyádékkal élsz? – ingatta a fejét rosszallóan Zsolt – Nem lehet könnyű életed…

-         - A szüleim 3 éve meghaltak…

-       -   Sajnálom, nem tudtam… Részvétem… Akkor meg éppen itt lenne az ideje, hogy találj valakit magad mellé… Aki tud főzni, mosni, takarítani, befőttet elrakni, gyereket szülni, hogy ne halljon ki a családfád… Mert ugyebár a nők AZON kívül csak erre valók…- nevetett fel Zsolt a saját elmésségén, de Ádám rezzenéstelen arccal fogadta.

-        - Van szerelmem… De ÉN segítek neki mindenben – egyenrangú felekként viselkedünk…

    Zsolt szörnyülködve nézett ismerősére:

-         - Na, én nem tenném! Még hogy egy nő egyenrangú fél legyen! Meghibbantál? Az én asszonyom csak a fal mentén közlekedhet, és ott is csak a repedésekben, amikor én otthon vagyok! – kacsintott.

-       -   Zsolt! Voltál már a tisztítóban a ruhámért? Vettél tápszert, és pelenkát a gyerekednek? Mit ácsorogsz itt, mint egy faszent! Még a vacsorát is el kell készítened, Zsoltikát is meg kell fürdetned! Indulj már az Isten szerelmére! Mire hazaérek a kozmetikustól terített asztal várjon! – lépett oda hozzájuk egy jól öltözött nő, arca kipirosodott a méregtől. – Lódulj már, mire vársz? Tapsra?

Zsolt gyorsan kezet fogott barátjával, majd egy „Igen Drágám” után beszállt az autóba, és elviharzott. A nő az ellenkező irányba indult el.

Ádám mosolyogva nézett Zsolt után:

-         Még hogy a fal mellett, és ott is a repedésben... – nevetése sokáig hullámzott a parkolóház ürességében.

CSAK1PERC:A szerencse fiai

Írta: Faar Ida

https://eletrecept.blogspot.com/2019/05/csak1perca-szerenvse-fiai.html

Alig látott a fáradtságtól. Nem kellett volna munka után még bevállalnia a főnökénél a fürdőszoba kifestését, de nem mert nemet mondani sem, hiszen az is lojális volt vele, amikor a pici fia született. Elengedte úgy három napra, hogy sem betegszabadságra nem kellett mennie, sem a szabadnapjaiból nem vonta le, sőt még rendkívüli bérkiegészítést is kapott. Igen. Ennyit megérdemelt a főnöke. Sajgó tagokkal ült be az autójába.

-         Holnap ráérsz ebéd után bejönni… Pihend ki magad…- kiabált utána a férfi, és ő hálásan intett búcsút neki.

Igen. Milyen figyelmes: tudja, hogy vinni kell a picit a kórházhoz – s ő is szeretne ott lenni. Nem hiába: vannak még jó emberek. Alig várta már, hogy hazaérjen.

…

Alig látott tovább az orra hegyénél. Még azt az ősrégi szarukeretes szemüvegét is elhagyta valahol nagy igyekezetében. Óvatosan tapogatózva eljutott a bicikli-támasztóig – nagy csattogások közepette kiráncigálta a rozoga rozsdafészket, s rátámaszkodva kiaraszolt vele az útra.

-         Te, Jani! Ugye nem akarsz felülve menni? – kiáltott utána a kocsmáros – Gyere, várd, meg amíg bezárok – hazaviszlek! Még elesel a végén!

-         Nem… Nem kell. Boldogulok… - dadogta a férfi, és megpróbálta áttenni a lábát a vázon. Sikertelen próbálkozásait hangosan szitkozódva kommentálta – a fene ebbe a nyavalyás biciklibe! Hogy a fekete ragya törjön ki azon, aki kitalálta!

Sokadik kísérletét végre siker koronázta – nyeregbe került, s el tudott indulni.

-         Látod? Nem esek én el! Akit Győzőnek kereszteltek azon nem fog ki semmi… Még a Te pancsolt borod sem…- rikkantotta, miközben akkora hajtűkanyarokat írt le a kerékpárjával, hogy bármelyik kaszkadőr megirigyelhette volna.

-         Győző! Győző! Valaki onnan fentről biztosan foghatja a kezed… - nézett utána a kocsmáros, majd visszament az épületbe.

-         Bizony… Haza kell érnem… Vár már az én kis csillagom… Hű, de várhat már… Igaz arénázik majd egy kicsit, ahogy szokott, de ha megtudja, mit viszek neki ajándékba – egyből elakad a hangja. – tapogatta meg zsebében lapuló csomagot a férfi, aminek eredményeképpen úgy kifordult alóla a bicikli, mintha jégre futott volna, s ő, mint egy agyontaposott béka karjait-lábait szétdobva terült el az aszfalton.

-         Nocsak! Nocsak! Ezt meg mi lelte? Gyártási selejt… hogy ledobott magáról! De Isten bizony szétverem… Csak egyszer érjek haza! Szétverem én porcikákra…- nyögte elhaló hangon, majd elszenderedett.

…

Csodálkozva nézett a műszerfalon villogó piros jelzésre. Elfelejtett tankolni… Csak hazáig bírná már ki. De nem fogja. Egyre csak lassult, és lassult, majd rángatózni kezdett. De jó! Halálra van fáradva, s most gyalogolhat a sötétben. Megához vette a táskáját. Lezárta az autót. Elindult. Alig tett pár lépést, valamiben megbotlott, s elveszítve egyensúlyát elesett.

-         Mi a franc van itt?

-         Mit képzel? Szálljon le a lábamról azonnal! – kiáltott valaki mellette.

Bekapcsolta a mobilját. A kékes fényben egymásra meredtek.

-         Maga őrült – már azt hittem átgázol rajtam a kocsijával…

-         Maga az őrült - szeszkazán! Minek fekszik itt a koromsötétben kivilágítatlanul…

Mindketten hallgattak. Aztán egyszerre tört ki belőlük a nevetés.

-         Kivilágítatlanul? Ez jó…

-         Ja. Tényleg.

Akkor és ott úgy érezték, mindketten a szerencse fiai…

CSAK1PERC: Aprópénz

A fiatal nő arcát könnyek szántják végig. 

Remegő kezekkel fogja alig 6 hónapos kisfiát, és segítségért esdekel. 

Az egyik reggeli műsor vendégeként arról beszél, hogy gyermekének azonnali májátültetésre lenne szüksége, ő vagy a férje lennének a donorok, de nincs pénzük a külföldi gyógykezelésre, a kiutazásra és az ott tartózkodás költségeire. Minden tartalékukat felélték, s egyszerűen nem találnak kiutat a gondjukból.

Az illusztris műsorvezető-színésznő elérzékenyülve hallgatja a történetet, s rákérdez: mennyi az az összeg, ami miatt nem gyógyulhat meg a kisfiú?

   - 1 millió forint. – suttogja az anya szégyenkezve,

   - Csak 1 millió? 1 milliót ér ennek a gyereknek az élete? – háborodik fel a vörös démon, ajak biggyesztésével jelezve mennyire kevesli ezt az összeget.

   - Nekünk sajnos ennyi sincs - süti le a tekintetét az asszony, s nem igazán érti, miért kevesli a kért összeget a riporter.

De hogy is érthetné, amikor a „celebek” világában mindez csak kávéra való aprópénznek számít.

CSAK1PERC: Törődés

Mindenki értette a célzást. 

Nem lehetett nem érteni, mert a középkorú nő egyértelműen fogalmazta meg a véleményét.

-         - Ezeknek a mai fiataloknak semmi sem szent. Átgázolnak mindenkin, csak hogy előbbre juthassanak.

Nem beszélt hangosan, mégis hallotta a gyógyszertárban mindenki. Az előre törtető fiatal fiú is, aki nagy igyekezetében majdnem átesett egy padlóra tett utazótáskán.

-         - Látják: mindenkit megelőzött… Felháborító…- dohogott tovább az asszonyság, miközben igyekezett letörölni az arcán legördülő kövér izzadtságcseppeket.

Halk morajlás volt a válasz.

-        -  Kérem! Segítsenek! A bejáratnál rosszul lett egy néni - fordult a patikushoz a fiú.

Azonnal út nyílt a tömegben: az idős nő falfehéren támaszkodott az ajtófélnek, levegőért kapkodva - szemeiben rémület ült.

-         - Jöjjön! Menjünk az irodába – ott le tud ülni, megmérjük a vérnyomását. – fogta karon az egyik gyógyszerész, és óvatosan a pult mögötti helyiségbe vezette.

-         - Na persze! Most már vele foglalkoznak. Én is rosszul érzem magam, mégsem törődik velem senki! – elégedetlenkedett újra a középkorú nő, immár- ki tudja miként került oda – a sor legelején.

-            - Mit adhatok? – fordult hozzá az asszisztens erőltetett nyugalommal.

-         - Nekem? Egy hidratáló arckrémet… - vette elő a pénztárcáját a nő elégedetten.

Nemhiába! Az ilyen vastag arcbőrt feltétlenül hidratálni kell…

CSAK1PERC: No comment...

-            - Majd írj rám, ha tudod az időpontot! – köszön el tőlem az ismerősöm, és elviharzik a munkahelyére –ügyintéző egy magáncégnél.

Kifejezetten idegesít, ha SMS-t kell írnom, de legyen: délután belevetem magam a betűk rengetegébe.

„Szia. Szombat, 10 óra, művelődési ház nagyterme” – bepötyögöm, elküldöm.

Két perc múlva érkezik a válasz:

„OK. Este tíz ?”

„Viccelsz? Egy kiállítás megnyitója mióta van este?” – elküldöm. 
Újabb két perc – újabb válasz:

„Azt hittem ez egy különlegesen különleges kiállítás lesz.”

Az ujjaim is begörcsölnek, mire válaszolok:

„Különleges lesz, de délelőtt. Kérlek most légy pontos. Szia.”

Megkönnyebbülten felsóhajtok: SMS-ezés letudva.

Öt perc múlva megint csipog a mobilom.

„SOS. Véletlenül kitöröltem az üzeneteidet – mit mondtál hol is lesz?”

Istenem! Most már elég – felcsörgöm, megbeszéljük.

-         - Jobb lett volna, ha egyből felhívlak. Nem került volna 400 forintunkba, és 30 percünkbe.

Elköszönünk. Tíz perc múlva újabb csipogás jelzi, valami nem lehet egészen rendben nála.

„ Nem gond. Ráérek. Legalább azt hiszi a főnök, hogy az ügyfelekkel egyeztetek”

No comment.

CSAK1PERC: Pánik

VILÁGGÁ MENTEM –állt az asztalon hagyott gyűrt papírlapon ákombákom betűkkel a kijelentés - hatalmas pánikot okozva a családban. 

„Hogy tehette ezt? És főként miért? Hiszen annyira jó fiú, jól tanul, sportol, segít, soha egy bántó szó el nem hangzik a szájából; bármit elmondhat őszintén, rengeteg barátja van, mindent megteszünk azért, hogy boldog legyen” – cikáztak az anya fejében a gondolatok. 

„ Nem figyeltem rá eléggé, mindig csak a munkámon járt az agyam, ahelyett, hogy vele foglalkoztam volna. Hányszor könyörgött, hogy menjek el vele a meccsre!”- csapott hatalmasat a levegőbe az apa. 

„Tegnap leszidtam a trehánysága miatt. Kár volt egy ottfelejtett cipőért akkora patáliát csapnom- szipogott a nagymama. 

„Kis majom! Ha azt hitted, hogy engedély nélkül bejöhetsz a szobámba és turkálhatsz a holmijaim között- nagyot tévedtél. De ezért nem kellett volna elszöknöd! Hol lehet most?  Biztos fázik, éhes.” – morfondírozott a nagylány - sírásra görbülő szájjal. 

Ajtócsapódás szakította félbe a gondolatmenetét.

-           -  Sziasztok! Megjöttem! Nagyon hideg van kint, de gondoltam leseprem Erzsi néni előtt a havat, nehogy elcsússzon. – tette le a kabátját a hidegtől kipirosodott arccal a kisfiú.

-            - Drága kisfiam! Annyira aggódtunk érted! – szorította magához szorosan az anyja.

-          -  Ilyen üzenetet hagyni! Nem szép dolog… - lóbázta meg a papír fecnit az orra előtt az apja.

A kisfiú csodálkozva nézett családjára.

-            - Ja! Házi feladatként fogalmazást kellene írni „Világgá mentem!” címmel, de semmi nem jutott az eszembe – hiszen Nekem mi okom lenne rá?

-         …

CSAK1PERC: Csodák nélkül

A városi kőrengeteg tébolyult forgalmán a tél sem fog ki: autók százai sorjáznak a latyakos utakon, gyalogosok ezrei csúszkálnak a jégpályává változó járdákon – mindenki éli az életét. A kórház előtt is óriási a forgalom: a beérkező buszokról hullámokban tör be a tömeg a főbejáraton, a kartonozó előtt hosszú sor toporog.

„ Szemüveget íratok, mert egyre nehezebben megy az olvasás.”

„… megműtötték. Szerencsére már sokkal jobban érzi magát.”

„ Szegény, annyira kivolt, hogy a harmadik kemoterápia után félbe kellett szakítania a kezelést.”

„4 kiló, 57 centi, és makkegészséges!”

„Ma veszik le a gipszet. Legalábbis remélem.”

„ A temetést intézem. Nem tudom, miként tudom elviselni ezt az egészet…”

Akaratlanul elcsípett félmondatok – kirajzolódó sorsok kavalkádja tárul elém röpke öt perc leforgása alatt. Megpróbálok nem odafigyelni, jelentés nélküli morajlássá tenni a szavakat.

-            - Anyu! Anyu! Haza akarok menni! – sikít egy hang.

Hátrafordulok: 5 éves forma kislány ráncigálja anyja kabátját a sor végén.

-            - Nem mehetünk haza. Dolgunk van. Itt a mobilom, ülj le és játssz egy kicsit! – tereli az anyja a széksor felé, leülteti, majd visszaáll a sorba.

Az elektronikus bébi-csősz jó időre lefoglalja a gyereket – se lát, se hall, bőszen pityegtet.

„Kora reggel van, és már zsong a fejem!” – suttogja bizalmasan az arcomba egy ismeretlen.

-        -  Anya! Anya! – mindenki a kislány irányába fordul – Nézd! Hull a hó! De szép! – tapasztja oda fitos orrát az üveghez.

Hirtelen hallgat el mindenki: az óriási hópelyhek vad tánca tényleg csodaszép.

-         - A fenébe! Holnap megint lapátolhatok orrvérzésig! – töri meg a csendet egy borostás férfi.

A pillanat varázsa elillan.

Ez a baj velünk- felnőttekkel.

------------------------------------------------------------------------------------------------

CSAK1PERC: Koporsószögek

Ideges mozdulatokkal keresgél a táskájában. Egyre mélyebbre és mélyebbre nyúl, szinte vállig elmerül benne. Végre megtalálja, amit keresett – arcán üdvözült mosollyal veszi kézbe a doboz cigarettát és az öngyújtót. Remegő kezekkel gyújt rá, szemei riadtan fürkészik a bejáratot. Slukkról- slukkra letüdőzi, majd élvezettel fújja ki a füstöt. Alig lehet tizenkét éves. Dohányzás – mindennapos dolog, gyakran letehetetlennek tűnő szenvedélybetegség, felnőttek részére. Felnőttek részére, akik napi rendszerességgel mérgezik magukat, és környezetüket – elvakult nikotinéhségükben, pótcselekvés gyanánt. Ennek ellenére megdöbbentő a látvány, amivel nap, mint nap szembesül az ember: az, hogy alig kamaszodó gyerekek is óriási lendülettel pöfékelnek csapatokba verődve, vagy magányos farkasként bujkálva a kíváncsi tekintetek elől. Megdöbbentő eredménnyel zárult az a felmérés, ami a gyerekek dohányzási szokásait volt hivatott vizsgálni. Nem tudni mi hajtja őket: mintakövetés, kíváncsiság, elfojtott szorongás? Hiába a tiltás, hiába a józan lebeszélés, hiába az elrettentő képek és információk a következményekről, a gége-, és tüdőrák kínkeserveiről – mit sem ér – mintha csak a falnak beszélnének.

Az alig 12 éves leányzó gyors mozdulattal elnyomja a csikket, és komótos léptekkel indul az iskola felé. Egy újabb koporsószöget megint sikerült bevernie…

CSAK1PERC: Szakadék

Buszváró, tömeg, tolongás, zaj.

-        -  Segítene kedves? Nem bírom felemelni a táskámat. Nem lenne ez nehéz, de egy hete műtötték a vállamat, és nem emelhetek vele. – fordult a mellette álló vadul rágózó lányhoz a fejkendős nénike.

-         - Tudja, most engedtek haza a kórházból, még a fiam sem tud róla- az lesz a meglepetés, hogy váratlanul hazaállítok. – folytatta bizakodva, de a lány elfordította a fejét.

-         - Az a drága Doktor Úr, aki műtött a lelkemre kötötte, hogy kíméljem magam legalább 4 hétig: de ezek a városiak el sem tudják képzelni mennyi a dolog falun. A ház, az udvar, a kert, az állatok – nincs nekem időm pihenni, amúgy sem kíméltem én magam az elmúlt hetven évben egy napot se. Még amikor a gyerekeimet szültem sem – másnap már kapáltam, mostam, főztem,  mint máskor… A mai fiatalok –jobb nem is beszélni róla, mintha szakadék tátongana közöttünk.

  Végre beállt a busz. A lány rezzenéstelen arccal hallgatott. Csak akkor pillantott az idős asszonyra, amikor az megkocogtatta a karját.

-              - Segít akkor kedvesem?

A lány kivette a füléből a fülhallgatót, és rosszallóan a nénire.

-             -  Mi van? – mordult rá durván.

-        -  Bocsánat. Semmi. – hebegte az idős nő. Erővel megragadta az utazótáska fülét, és felemelte.

-            - Mi van? Mi van? – suttogta maga elé – Szakadék. Szakadék az van…