CSAK1PERC: No comment...

-            - Majd írj rám, ha tudod az időpontot! – köszön el tőlem az ismerősöm, és elviharzik a munkahelyére –ügyintéző egy magáncégnél.

Kifejezetten idegesít, ha SMS-t kell írnom, de legyen: délután belevetem magam a betűk rengetegébe.

„Szia. Szombat, 10 óra, művelődési ház nagyterme” – bepötyögöm, elküldöm.

Két perc múlva érkezik a válasz:

„OK. Este tíz ?”

„Viccelsz? Egy kiállítás megnyitója mióta van este?” – elküldöm. 
Újabb két perc – újabb válasz:

„Azt hittem ez egy különlegesen különleges kiállítás lesz.”

Az ujjaim is begörcsölnek, mire válaszolok:

„Különleges lesz, de délelőtt. Kérlek most légy pontos. Szia.”

Megkönnyebbülten felsóhajtok: SMS-ezés letudva.

Öt perc múlva megint csipog a mobilom.

„SOS. Véletlenül kitöröltem az üzeneteidet – mit mondtál hol is lesz?”

Istenem! Most már elég – felcsörgöm, megbeszéljük.

-         - Jobb lett volna, ha egyből felhívlak. Nem került volna 400 forintunkba, és 30 percünkbe.

Elköszönünk. Tíz perc múlva újabb csipogás jelzi, valami nem lehet egészen rendben nála.

„ Nem gond. Ráérek. Legalább azt hiszi a főnök, hogy az ügyfelekkel egyeztetek”

No comment.

CSAK1PERC: Pánik

VILÁGGÁ MENTEM –állt az asztalon hagyott gyűrt papírlapon ákombákom betűkkel a kijelentés - hatalmas pánikot okozva a családban. 

„Hogy tehette ezt? És főként miért? Hiszen annyira jó fiú, jól tanul, sportol, segít, soha egy bántó szó el nem hangzik a szájából; bármit elmondhat őszintén, rengeteg barátja van, mindent megteszünk azért, hogy boldog legyen” – cikáztak az anya fejében a gondolatok. 

„ Nem figyeltem rá eléggé, mindig csak a munkámon járt az agyam, ahelyett, hogy vele foglalkoztam volna. Hányszor könyörgött, hogy menjek el vele a meccsre!”- csapott hatalmasat a levegőbe az apa. 

„Tegnap leszidtam a trehánysága miatt. Kár volt egy ottfelejtett cipőért akkora patáliát csapnom- szipogott a nagymama. 

„Kis majom! Ha azt hitted, hogy engedély nélkül bejöhetsz a szobámba és turkálhatsz a holmijaim között- nagyot tévedtél. De ezért nem kellett volna elszöknöd! Hol lehet most?  Biztos fázik, éhes.” – morfondírozott a nagylány - sírásra görbülő szájjal. 

Ajtócsapódás szakította félbe a gondolatmenetét.

-           -  Sziasztok! Megjöttem! Nagyon hideg van kint, de gondoltam leseprem Erzsi néni előtt a havat, nehogy elcsússzon. – tette le a kabátját a hidegtől kipirosodott arccal a kisfiú.

-            - Drága kisfiam! Annyira aggódtunk érted! – szorította magához szorosan az anyja.

-          -  Ilyen üzenetet hagyni! Nem szép dolog… - lóbázta meg a papír fecnit az orra előtt az apja.

A kisfiú csodálkozva nézett családjára.

-            - Ja! Házi feladatként fogalmazást kellene írni „Világgá mentem!” címmel, de semmi nem jutott az eszembe – hiszen Nekem mi okom lenne rá?

-         …

CSAK1PERC: Csodák nélkül

A városi kőrengeteg tébolyult forgalmán a tél sem fog ki: autók százai sorjáznak a latyakos utakon, gyalogosok ezrei csúszkálnak a jégpályává változó járdákon – mindenki éli az életét. A kórház előtt is óriási a forgalom: a beérkező buszokról hullámokban tör be a tömeg a főbejáraton, a kartonozó előtt hosszú sor toporog.

„ Szemüveget íratok, mert egyre nehezebben megy az olvasás.”

„… megműtötték. Szerencsére már sokkal jobban érzi magát.”

„ Szegény, annyira kivolt, hogy a harmadik kemoterápia után félbe kellett szakítania a kezelést.”

„4 kiló, 57 centi, és makkegészséges!”

„Ma veszik le a gipszet. Legalábbis remélem.”

„ A temetést intézem. Nem tudom, miként tudom elviselni ezt az egészet…”

Akaratlanul elcsípett félmondatok – kirajzolódó sorsok kavalkádja tárul elém röpke öt perc leforgása alatt. Megpróbálok nem odafigyelni, jelentés nélküli morajlássá tenni a szavakat.

-            - Anyu! Anyu! Haza akarok menni! – sikít egy hang.

Hátrafordulok: 5 éves forma kislány ráncigálja anyja kabátját a sor végén.

-            - Nem mehetünk haza. Dolgunk van. Itt a mobilom, ülj le és játssz egy kicsit! – tereli az anyja a széksor felé, leülteti, majd visszaáll a sorba.

Az elektronikus bébi-csősz jó időre lefoglalja a gyereket – se lát, se hall, bőszen pityegtet.

„Kora reggel van, és már zsong a fejem!” – suttogja bizalmasan az arcomba egy ismeretlen.

-        -  Anya! Anya! – mindenki a kislány irányába fordul – Nézd! Hull a hó! De szép! – tapasztja oda fitos orrát az üveghez.

Hirtelen hallgat el mindenki: az óriási hópelyhek vad tánca tényleg csodaszép.

-         - A fenébe! Holnap megint lapátolhatok orrvérzésig! – töri meg a csendet egy borostás férfi.

A pillanat varázsa elillan.

Ez a baj velünk- felnőttekkel.

------------------------------------------------------------------------------------------------

CSAK1PERC: Koporsószögek

Ideges mozdulatokkal keresgél a táskájában. Egyre mélyebbre és mélyebbre nyúl, szinte vállig elmerül benne. Végre megtalálja, amit keresett – arcán üdvözült mosollyal veszi kézbe a doboz cigarettát és az öngyújtót. Remegő kezekkel gyújt rá, szemei riadtan fürkészik a bejáratot. Slukkról- slukkra letüdőzi, majd élvezettel fújja ki a füstöt. Alig lehet tizenkét éves. Dohányzás – mindennapos dolog, gyakran letehetetlennek tűnő szenvedélybetegség, felnőttek részére. Felnőttek részére, akik napi rendszerességgel mérgezik magukat, és környezetüket – elvakult nikotinéhségükben, pótcselekvés gyanánt. Ennek ellenére megdöbbentő a látvány, amivel nap, mint nap szembesül az ember: az, hogy alig kamaszodó gyerekek is óriási lendülettel pöfékelnek csapatokba verődve, vagy magányos farkasként bujkálva a kíváncsi tekintetek elől. Megdöbbentő eredménnyel zárult az a felmérés, ami a gyerekek dohányzási szokásait volt hivatott vizsgálni. Nem tudni mi hajtja őket: mintakövetés, kíváncsiság, elfojtott szorongás? Hiába a tiltás, hiába a józan lebeszélés, hiába az elrettentő képek és információk a következményekről, a gége-, és tüdőrák kínkeserveiről – mit sem ér – mintha csak a falnak beszélnének.

Az alig 12 éves leányzó gyors mozdulattal elnyomja a csikket, és komótos léptekkel indul az iskola felé. Egy újabb koporsószöget megint sikerült bevernie…

CSAK1PERC: Szakadék

Buszváró, tömeg, tolongás, zaj.

-        -  Segítene kedves? Nem bírom felemelni a táskámat. Nem lenne ez nehéz, de egy hete műtötték a vállamat, és nem emelhetek vele. – fordult a mellette álló vadul rágózó lányhoz a fejkendős nénike.

-         - Tudja, most engedtek haza a kórházból, még a fiam sem tud róla- az lesz a meglepetés, hogy váratlanul hazaállítok. – folytatta bizakodva, de a lány elfordította a fejét.

-         - Az a drága Doktor Úr, aki műtött a lelkemre kötötte, hogy kíméljem magam legalább 4 hétig: de ezek a városiak el sem tudják képzelni mennyi a dolog falun. A ház, az udvar, a kert, az állatok – nincs nekem időm pihenni, amúgy sem kíméltem én magam az elmúlt hetven évben egy napot se. Még amikor a gyerekeimet szültem sem – másnap már kapáltam, mostam, főztem,  mint máskor… A mai fiatalok –jobb nem is beszélni róla, mintha szakadék tátongana közöttünk.

  Végre beállt a busz. A lány rezzenéstelen arccal hallgatott. Csak akkor pillantott az idős asszonyra, amikor az megkocogtatta a karját.

-              - Segít akkor kedvesem?

A lány kivette a füléből a fülhallgatót, és rosszallóan a nénire.

-             -  Mi van? – mordult rá durván.

-        -  Bocsánat. Semmi. – hebegte az idős nő. Erővel megragadta az utazótáska fülét, és felemelte.

-            - Mi van? Mi van? – suttogta maga elé – Szakadék. Szakadék az van…

CSAK1PERC: Aggódás

A laborfolyosó visszhangzott a nő szavaitól:

-            - Már megint összesároztad a nadrágodat! Nem tudom, miért nem tudsz úgy vigyázni a dolgaidra, mint más gyerek?!– dorgálta 10 éves forma kisfiát. – Nem győzöm a ruháidat mosni, vasalni, foltozni… Hihetetlen milyen trehány vagy…

A kisfiú bűnbánó arccal tette le a kabátját, óvatosan úgy hajtva, nehogy meglássa az anyja a bal zsebénél tátongó szakadást.

-            - Vigyázni fogok… - ígérte.

-       - Remélem is… - mondta a nő, majd miután mindketten leültek elővette az okos telefonját, percekig belemerülve a bűvölésébe.

A kisfiú érdeklődve figyelte a vérvételről kiszabaduló embereket.

-            - Anya! Mennyi vért fognak levenni?

-            - Nem tudom…- dünnyögte a nő.

-            - Anya! Szerinted fájni fog?

-        -  Nem hinném… Csendbe tudnál maradni egy kicsit?  Most hívom apádat!  - mordult rá – Szia! Nemsokára végzünk… Már csak ketten vannak előttünk…

A kisfiú egykedvűen babrálni kezdte a pulóverén lévő gombot. Kisvártatva a saját nevét hallotta.

-           -  Anya! Engem szólítanak…

-        - Rendben. Nagyfiú vagy már… Egyedül is képes vagy bemenni… - mondta a nő, majd folytatta a telefonálást – Éppen most megy be… Nem. Nem mentem be vele… hiszen semmiség az egész…

A kisfiú megszeppenve lépett be a laboratóriumba, majd nem sokkal később büszkén jött ki az ajtón, bal karjának könyökhajlatára szorítva a vattapamacsot.

-            - Kész vagyok… Nem is fájt… - dicsekedett sápadtan.

Az anyja felpattant.

-            - Gyere, ülj le! Úgy kényelmesebb lesz megvárnod, azt a tíz percet, amíg rá kell szorítanod a vattát.

A kisfiú leült.

-            - Olyan vörös volt a vérem… Még soha nem láttam ilyet… - mesélte lelkesen.

-            - Jól érzed magad? - kérdezte a nő aggódva.

-         - Persze. Képzeld el három műanyag csövet is teleengedtek a véremmel… Mit csinálnak annyi vérrel?

-            - Nem tudom… Biztosan annyi kell a vizsgálatokhoz… De tényleg jól vagy?

-            - Nem érzek semmit anya! Jól vagyok…

-            - Olyan sápadt vagy… Lehet lement a vérnyomásod…

-            - Dehogy… Semmi bajom…

-            - Nem szédülsz? Nem látsz homályosan? Nem…

A laborfolyosó visszhangzott a nő hangjától, még szerencse, hogy nem sikerült rábeszélnie a kisfiát a rosszullétre.

CSAK1PERC: Tíz év

Enikő dermedten állt az ajtó előtt. Végtelennek tűnő percek teltek el, amíg képes volt annyira erőt venni magán, hogy belépjen a szülői házba. Tíz éve… Tíz éve már, hogy utoljára itt járt, tíz éve, hogy az apja üvöltözve kergette ki a szobából, az udvarról, az utcára dobálva utána a bőröndjeit. Pedig nem csinált ő semmi rosszat – csak otthagyta az egyetemet, mert a követelmények meghaladták a képességeit, arról nem is beszélve, hogy soha nem is akart ügyvéd lenni. Apja emiatt olyan haragra gerjedt, hogy szabályosan kitagadta a családból. Enikő hiába próbált közeledni felé, - apja szívét még az unoka érkezése sem lágyította meg - újra és újra elutasításra talált. Így aztán a nő feladta.

-        -  Szia, Apa! – lépett be végre az ajtón erőltetett mosollyal az arcán.

A férfi az ablak előtti fotelban ült, lassan leengedte az újságot, amit olvasott – rezzenéstelen arccal nézve lányára.

-         - Jöttem, ahogy tudtam…

-        -  Igen, tíz évedbe telt… - jegyezte meg a férfi szemrehányóan.

Enikő körülnézett: mintha el sem telt volna az az évtized – ugyanazok a bútorok, ugyanazok a terítők, képek, nippek. Levetette a kabátját. Hófehér selyemblúzát óvatosan megigazította.

-         - Anya, hogy van? – kérdezte elcsukló hangon.

-         - Számít Neked? Nem hinném…

-       -   De apa… Én…

-        -  Igen Te?! Már három hete, hogy szóltam: baj van…

-        -  Igen, de én…

-        -  Nincs de! Anyád agyvérzést kapott, s Te nem jöttél rögtön haza… Tudod mennyire várt rád? El tudod Te azt képzelni, milyen fájdalmas volt ez neki? – a férfi felemelkedett a fotelból, majd idegesen járkálni kezdett.

-         - De én nem tudtam jönni, mert…- dadogta Enikő, de nem tudta folytatni, mert az apja közbevágott:

-         - Ne keress nekem kifogásokat… Erre nincs magyarázat! Hiába titkolózott az anyád – én tudom, hogy az elmúlt években már tartottátok a kapcsolatot egymással: titokban tartott telefonok, e-mailek, sőt évente két-három alkalommal még találkoztatok is…

Enikő nem tagadta – valóban találkoztak, sok kellemes órát töltve együtt. Anyja sokszor megpróbált békítő bíróként fellépni – de hiába, apja hajthatatlanságával, és makacsságával még ő sem bírt.

-        -  Ezért nem értem miért nem jöttél… vagyis tudom: engem akartál megbüntetni vele!

Mindketten hallgattak.

-        -  Mikor látogathatom meg? Melyik kórházban van? – szólalt meg először Enikő.

Az apja – a nő legnagyobb megdöbbenésére gúnyosan felkacagott.

-                  -Látogatni? Kórházban? Anyádat két nappal ezelőtt eltemettük…

Enikő elsápadt a hír hallatán, lábai rogyadozni kezdtek, le kellett ülnie.

-                         - De én… De nekem… Én… - forogni kezdett vele a világ.

Fulladozva zokogott… Nem akarta elhinni – az édesanyja meghalt, eltemették anélkül, hogy neki szóltak volna. Pedig mennyi mindent megtett annak érdekében, hogy minél hamarabb hazajöhessen. A köhögési roham váratlanul tört rá… Alig kapott levegőt… Két tenyerét szorosan a hasára tette, így próbálva csillapítani a rázkódást.

-            -    Ne hisztériázz már! Késő minden könnyért! Hálátlan vagy, és önző – dörögte a férfi kíméletlenül, majd hirtelen elhallgatott.

Rémülten nézte a lánya fehér selyemblúzán éles kontrasztként terjedő vérfoltot.

-         - Enikő! Mi van veled? Mi ez?  - lépett oda hozzá kétségbeesetten.

-         - Lehet szétnyílt a sebem… Két hete megműtöttek… Gyomorrákom van… Nem tudtam hamarabb jönni, mert komplikációk léptek föl – most is lázas vagyok még, de saját felelősségemre otthagytam a kórházat… Nem tudom mi lesz velem… Mi lesz a kisfiammal, Kristóffal? Miért halt meg anya??? – hadarta, majd újra sírni kezdett.

-      -    Nem lesz semmi baj… Ne sírj kicsim… Minden rendbe jön… Ketten mindent megoldunk majd- ölelte át az édesapja, miközben könnyek görögtek végig az arcán.

A férfi dermedten állt a műtő előtt… 

Tíz év… Tíz elpazarolt értékes év. 

Miért is kellett ahhoz ennyi veszteség, hogy legyűrje a csökönyösségét?

CSAK1PERC: Mozgatórugó

Zsuzsa néni lelkesen kertészkedett: egyrészt szerette, ha megbízható forrásból kerültek a konyhájába az alapanyagok, másrészt ki akarta tölteni azt a töménytelenül sok szabadidőt, ami a nyugdíjba vonulása után lavinaként csaknem maga alá temette. Ásott, ültetett, vetett, gyomlált, kapált – élvezettel nézte miként fejlődnek növényei, majd, amikor elérkezett a „szüretelés” ideje boldogan osztogatta kertjének terményeit. Ennek ellenére így is mindig maradt egy kis felesleg, amit már képtelen volt feldolgozni, vagy odaajándékozni, ezért, hogy ne vesszen kárba a sok zöldség-gyümölcs kitette a kapuja elé egy fonott kosárba – „FRISS ZÖLDSÉGEK, ZAMATOS GYÜMÖLCSÖK – JÓ SZÍVVEL ADOM - INGYEN ELVIHETED” felirattal. Eltelt egy nap, két nap, egy hét – de nem történt semmi: senki sem nyúlt a kosár tartalmához – Zsuzsa néninek ki kellett dobnia az időközben megfonnyadó finomságokat. Következő héten gondolt egyet – kiült ő is a kapuba – varródobozával, kézimunkájával, az arra járóknak ajánlgatva a zöldségeket – sikertelenül.

-         -Látod Andikám… Nem kell senkinek a mama zöldsége… - panaszkodott 8 éves kis unokájának, akire éppen ő vigyázott – Hiába ilyen szépek, és frissek… Ezt az uborkát például tegnap este szedtem, a padlizsán pedig…- a telefon csörgése szakította félbe beszámolóját.

-         - Beszaladok… Biztosan anyukád hív… Maradj itt kicsim, mindjárt jövök…- hagyta magára a békésen rajzolgató kislányt.

Mindössze öt percig volt bent.

-         - Nézd nagyi! Ezt mind Neked kerestem… - fogadta lelkesen a kislány, kezében több papírpénzt szorongatva.

-         - De hát honnan van ez? Kitől kaptad? És főként miért? – sorjáztak a kérdések.

-         - Eladtam a zöldségeidet… A nénik azt mondták, hogy holnapután is jönnek majd… - mutatott az üres kosárra a lányka boldogan.

Zsuzsa néni elmosolyodott. Hát, ha egyszer ingyen nem kellett senkinek – akkor kell majd pénzért mindenkinek. Csak egyet sajnált: azt, hogy a kis unokája ilyen hamar ráérzett mi mozgatja a mai világot…

CSAK1PERC: Empátia

A fiatal fiú elképedve nézte a  pár huzavonáját.

-         - Állj fel! Nem hallod! Szedd össze magad, és állj fel! – járkált tehetetlenül a középkorú asszony a földön fekvő férfi mellett.

-         - Nem tudok…- suttogta az elhaló hangon.

-        - Dehogynem! Csak akarnod kell! Támaszkodj a kezeidre! Nem lehetsz ennyire szerencsétlen! Már mindenki minket néz… - nézett körbe az asszony – Ne bámuljanak! Mit bámulnak? Foglalkozzanak a saját nyomorukkal! - kiabálta.

A férfi nem mozdult.

-         - Rettenetesen fáj a lábam… Meg sem bírom mozdítani… - nyöszörögte eltorzult arccal a fájdalomtól.

-         - Segíthetek? – lépett ki a tömegből a fiatal fiú.

-         - Nem. Nem kell… Fel tud ő állni, csak sajnáltatja magát! – utasította el  a nő.

-         - Na! Rajta! Erőltesd csak meg egy kicsit magad! Hiába játszod itt el nekem a hattyú halálát – ha akarod, ha nem, de be kell jönnöd velem vásárolni… - bökdöste meg finoman a cipője orrával a földön fekvőt.

A férfi sűrű káromkodások közepette nagy nehezen feltápászkodott. A bal lábára képtelen volt ráállni.

-         - Le kell ülnöm a padra… Nem tudok ráállni… - ugrándozva tette meg a kétlépésnyi utat a padig.

-         - Mutasd csak! – húzta fel a nadrágszárat gyors mozdulatokkal az asszony, alaposan végigtapogatva a férfi lábszárát. – Kutya bajod… - állapította meg, nem törődve azzal, hogy a férfi felszisszen.

-         - Állj fel! Nem hallod! Szedd össze magad, és állj fel! – mordult újra a férfira.

-         - De nagyon fáj…

-         - Én is kibírtam három szülést, mégsem jajgattam ennyit soha… Gyere, kapaszkodj belém, és menjünk…- nyúlt a férfi hóna alá.

Hangos vitatkozás közepette elbotorkáltak.

…

A fiú három hét múlva látta őket újra: a férfi begipszelt lába ékesen bizonyította igazát.

CSAK1PERC: Ünneprontók

Boldognak kellett volna lennie. 

Örülnie kellett volna, hiszen minden úgy történt, ahogy ő szerette volna. Helyesebben szólva, ahogy ő akarta… 

Mert akarta. Foggal-körömmel ragaszkodott hozzá, hogy így legyen. 

Egész évben erre a három napos ünnepi hétvégére készült. Hónapok óta nézegette a wellness-szállók ajánlatait, osztott-szorzott, telefonon érdeklődött, bevonta az egész családot – nagyszülőket, sógorokat, sógornőket, unokatestvéreket – mindenkit, akikkel karácsonykor együtt ünnepeltek volna. Jó ötletnek tűnt, hogy ne kelljen naphosszakat a konyhában sürgölődniük, a lakást fenekestül felfordítaniuk, hetekig a maradékon élniük. Soha nem hitte volna, hogy valaha szégyellni fogja a saját rokonait. Már a szállodai bejelentkezésnél elindult a lavina:

-         - Évikém, ugye nem gondoltad komolyan, hogy egy szobában alszom a gőzmozdonyként fújtató apáddal? – förmedt rá a tulajdon édesanyja.

-         - Éva néni? Nekem miért udvarra néző szobám lesz?  - sivalkodott az unokahúga.

-         - Remélem ez olyan hely, ahol lehet glutén –mentes ételeket is lehet kapni… Mert, ha nem akkor nekem éhen kell pusztulnom - vetette fel az öccse.

Mire elfoglalták a szobáikat zsongott a feje a sok óhaj-, sóhaj, panasz hallatán, de mindez semmi volt ahhoz képest, ami ezután következett. Az egyik szobában elromlott a tévé, a másikban kényelmetlen volt az ágy, nem volt törölköző, otthon maradt a tusfürdő, a mobiltöltő, elveszett a gyógyszeres táska, belázasodott az unokahúga, lekésték a vacsoramegnyitót, minden apróságokon összevitatkoztak a szülei, a gyerekek pedig, mint akik bolondgombát ettek – kezelhetetlenül rosszak voltak. Hirtelen lett elege az egészből.

-         - Most már aztán fejezze be mindenki! Karácsony van! Ünnepelnünk kellene – csendben, szépen, szeretetben! – emelte fel a hangját, csendre intve a direkt a számukra megterített óriási asztal mellett izgágáskodó társaságot.

-         - De hiszen ünnepelünk… - szólalt meg az anyja halkan. – Ünnepelünk, ahogy otthon szoktunk… - tette még hozzá olyan vészjósló nyugalommal, hogy Éva hátán futkosni kezdett a hideg.

-        -  Hát ez az… Itt nem lehet úgy viselkedni… Itt másabbak az elvárások… Ne legyetek ünneprontók…- szöktek könnyek Éva szemébe.

Éva anyja felemelkedett az asztal mellől.

-         - Távol álljon tőlem az ünneprontás… Gyere apa! Hazamegyünk… Nem való nekünk az ilyen puccos hely, ahol szégyent hozunk a lányunk fejére…

Boldognak kellett volna lennie. Egész évben erre a három napos ünnepi hétvégére készült. Akkor még csak nem is sejtette, hogy ilyen csúfos véget ér.