CSAK1PERC: Aprópénz

A fiatal nő arcát könnyek szántják végig. 

Remegő kezekkel fogja alig 6 hónapos kisfiát, és segítségért esdekel. 

Az egyik reggeli műsor vendégeként arról beszél, hogy gyermekének azonnali májátültetésre lenne szüksége, ő vagy a férje lennének a donorok, de nincs pénzük a külföldi gyógykezelésre, a kiutazásra és az ott tartózkodás költségeire. Minden tartalékukat felélték, s egyszerűen nem találnak kiutat a gondjukból.

Az illusztris műsorvezető-színésznő elérzékenyülve hallgatja a történetet, s rákérdez: mennyi az az összeg, ami miatt nem gyógyulhat meg a kisfiú?

   - 1 millió forint. – suttogja az anya szégyenkezve,

   - Csak 1 millió? 1 milliót ér ennek a gyereknek az élete? – háborodik fel a vörös démon, ajak biggyesztésével jelezve mennyire kevesli ezt az összeget.

   - Nekünk sajnos ennyi sincs - süti le a tekintetét az asszony, s nem igazán érti, miért kevesli a kért összeget a riporter.

De hogy is érthetné, amikor a „celebek” világában mindez csak kávéra való aprópénznek számít.

CSAK1PERC: Törődés

Mindenki értette a célzást. 

Nem lehetett nem érteni, mert a középkorú nő egyértelműen fogalmazta meg a véleményét.

-         - Ezeknek a mai fiataloknak semmi sem szent. Átgázolnak mindenkin, csak hogy előbbre juthassanak.

Nem beszélt hangosan, mégis hallotta a gyógyszertárban mindenki. Az előre törtető fiatal fiú is, aki nagy igyekezetében majdnem átesett egy padlóra tett utazótáskán.

-         - Látják: mindenkit megelőzött… Felháborító…- dohogott tovább az asszonyság, miközben igyekezett letörölni az arcán legördülő kövér izzadtságcseppeket.

Halk morajlás volt a válasz.

-        -  Kérem! Segítsenek! A bejáratnál rosszul lett egy néni - fordult a patikushoz a fiú.

Azonnal út nyílt a tömegben: az idős nő falfehéren támaszkodott az ajtófélnek, levegőért kapkodva - szemeiben rémület ült.

-         - Jöjjön! Menjünk az irodába – ott le tud ülni, megmérjük a vérnyomását. – fogta karon az egyik gyógyszerész, és óvatosan a pult mögötti helyiségbe vezette.

-         - Na persze! Most már vele foglalkoznak. Én is rosszul érzem magam, mégsem törődik velem senki! – elégedetlenkedett újra a középkorú nő, immár- ki tudja miként került oda – a sor legelején.

-            - Mit adhatok? – fordult hozzá az asszisztens erőltetett nyugalommal.

-         - Nekem? Egy hidratáló arckrémet… - vette elő a pénztárcáját a nő elégedetten.

Nemhiába! Az ilyen vastag arcbőrt feltétlenül hidratálni kell…

CSAK1PERC: Aggódás

A laborfolyosó visszhangzott a nő szavaitól:

-            - Már megint összesároztad a nadrágodat! Nem tudom, miért nem tudsz úgy vigyázni a dolgaidra, mint más gyerek?!– dorgálta 10 éves forma kisfiát. – Nem győzöm a ruháidat mosni, vasalni, foltozni… Hihetetlen milyen trehány vagy…

A kisfiú bűnbánó arccal tette le a kabátját, óvatosan úgy hajtva, nehogy meglássa az anyja a bal zsebénél tátongó szakadást.

-            - Vigyázni fogok… - ígérte.

-       - Remélem is… - mondta a nő, majd miután mindketten leültek elővette az okos telefonját, percekig belemerülve a bűvölésébe.

A kisfiú érdeklődve figyelte a vérvételről kiszabaduló embereket.

-            - Anya! Mennyi vért fognak levenni?

-            - Nem tudom…- dünnyögte a nő.

-            - Anya! Szerinted fájni fog?

-        -  Nem hinném… Csendbe tudnál maradni egy kicsit?  Most hívom apádat!  - mordult rá – Szia! Nemsokára végzünk… Már csak ketten vannak előttünk…

A kisfiú egykedvűen babrálni kezdte a pulóverén lévő gombot. Kisvártatva a saját nevét hallotta.

-           -  Anya! Engem szólítanak…

-        - Rendben. Nagyfiú vagy már… Egyedül is képes vagy bemenni… - mondta a nő, majd folytatta a telefonálást – Éppen most megy be… Nem. Nem mentem be vele… hiszen semmiség az egész…

A kisfiú megszeppenve lépett be a laboratóriumba, majd nem sokkal később büszkén jött ki az ajtón, bal karjának könyökhajlatára szorítva a vattapamacsot.

-            - Kész vagyok… Nem is fájt… - dicsekedett sápadtan.

Az anyja felpattant.

-            - Gyere, ülj le! Úgy kényelmesebb lesz megvárnod, azt a tíz percet, amíg rá kell szorítanod a vattát.

A kisfiú leült.

-            - Olyan vörös volt a vérem… Még soha nem láttam ilyet… - mesélte lelkesen.

-            - Jól érzed magad? - kérdezte a nő aggódva.

-         - Persze. Képzeld el három műanyag csövet is teleengedtek a véremmel… Mit csinálnak annyi vérrel?

-            - Nem tudom… Biztosan annyi kell a vizsgálatokhoz… De tényleg jól vagy?

-            - Nem érzek semmit anya! Jól vagyok…

-            - Olyan sápadt vagy… Lehet lement a vérnyomásod…

-            - Dehogy… Semmi bajom…

-            - Nem szédülsz? Nem látsz homályosan? Nem…

A laborfolyosó visszhangzott a nő hangjától, még szerencse, hogy nem sikerült rábeszélnie a kisfiát a rosszullétre.

CSAK1PERC: Sebek

Szeretett volna már túl lenni az egészen… 

Fellélegezni, és továbblépni… 

De tudta – ez lehetetlen. 

Harcolnia kell bármennyire fájdalmas is, kiállnia magáért és a gyerekeiért – akkor is, ha újra meg újra feltépődnek a sebek.

-         - A lexikonokat is elviszem… Azokat én vettem…- lépett a könyvespolchoz a férfi határozottan.

-         - Felőlem… - vonta meg a vállát a nő, majd fáradtan leroskadt a kanapéra.

-        - Remélem, a láthatási időket nem fogod mondvacsinált okokkal meghiúsítani… Nekem is jogom van a gyerekekkel lenni… - tette be sorra a sporttáskába a hatalmas könyveket a férfi.

-         - Miért tenném? A tieid is… Bár, ahogy a tárgyaláson viselkedtél – ahogy minden fillérért foggal-körömmel harcoltál – félő volt, hogy az utcára száműzöd őket… - jegyezte meg ironikusan a nő.

A férfi gyűlölettel fordult felé:

-         - ÉN dolgoztam meg érte, ÉN izzadtam meg miatta, ÉN túlóráztam, ÉN kerestem meg mindent, amit most itt hagyok Nektek… - most már kiabált.

-        -  Ja, és TE költötted a nagy részét az asszisztensedre… - jegyezte meg a nő halkan.

Nem volt ideges. Nem sírt – mert már elsírta az összes könnyet, amit a férfi érdemelt. Nem is sajnálta magát, vagy a gyerekeket. Az elmúlt két évben annyi megaláztatáson, annyi gyalázatos hazugságon, annyi parttalan vitán, és emberhez méltatlan veszekedésen volt túl, hogy mára már megkeményedett.

-         - Szerelmes lettem… Mondtam már sokszor… Az ember nem tud az érzéseinek parancsolni… Éva olyan más, mint Te, annyira különbözik tőled… Vidám, energikus, alkalmazkodó, derűs, vállalkozó szellemű… - áradozott a férfi könnybe lábadó szemekkel, teljes meggyőződéssel arról, hogy az általa mondottak igazolják csalárdságát.

-         - Na, jó! Fejezd be! Szedd össze, amit még el akarsz vinni, és lépj ki az életemből! – emelkedett fel a nő, egyértelmű kézmozdulatot téve az ajtó felé.

A férfi csodálkozva nézett a volt nejére: amikor idejött azt hitte a nő a kimondott válásuk ellenére is - térden állva fog könyörögni neki, hogy maradjon, ne hagyja el…

-        -  Jól van – megyek… - összeszedte a táskáit, majd odalépett a nőhöz, hogy búcsúzóul még megölelje.

-         - Nem képzeled!!! – lépett hátra a nő gúnyosan felkacagva.

-         - Rendben. Adj puszit a kicsiknek helyettem is...

Hát elment. Vége. Lezárult egy fejezet. 

Szeretett volna már túl lenni az egészen… 

Fellélegezni, és továbblépni… 

De tudta – ez lehetetlen. Még most túl friss a seb… De minden seb begyógyul egyszer…

CSAK1PERC: A jóhiszeműség ára

-         - Otthon maradt a pénztárcám… Nem tudnának kisegíteni egy kis apróval… Éppen csak kenyérre és tejre kellene… - állította meg sorra a piaci forgatagban sétáló embereket az idős asszony, de mintha csak falba ütközne: senki sem szánta meg, így aztán ő is taktikát váltott – a soron árusítókat célozta meg.

-         - Kedveském, nem tudna kisegíteni… Otthon maradt a pénztárcám – de vennem kellene ezt azt az ünnepekre: kávét a fiamnak,cukorkát a kis unokámnak, bonbont a menyemnek…Ne kellene már ezen a csúszós úton holnap újra kibotorkálnom… Tavaly 3 hónapig ki sem tudtam mozdulni otthonról, mert eltört a lábam…- fordult egy középkorú asszonyhoz, aki sajtot kínált a vásárlóknak.

-         - Sajnálom, nem tehetem… Nekem is minden forintnak helye van.- vonta az meg a vállát.

-         - Nem kéregetni akarok én… Isten ments – nem alamizsnát kérek – a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kaparós sorsjegyet – Van ezen 1000 forint nyeremény – odaadom 1000 forintért cserébe. Csak ne kelljen már a rossz szívemmel a postáig gyalogolnom… Már most is alig kapok levegőt… Kérem… Magának nem jelent problémát beváltani, míg Nekem… - zihálta.

A sajtárus végigmérte: az idős asszony valóban nem festett valami jól… Tényleg beteg lehetett. Elvette hát tőle a sorsjegyet, megnézte, majd szó nélkül adott neki egy ezrest.

-         - Nagyon köszönöm… - hálálkodott a néni, majd elbicegett a közeli boltig. Visszafelé büszkén mutatta szerzeményeit: egy csomag kávé, egy olcsóbb dobozos bonbon, és egy kis csomag cukorka lapult a nejlontáskában

-         - Boldog Karácsonyt! – mondta mosolyogva, majd eltűnt a tömegben.

…

-         - Mióta lapul ez a sorsjegy a fiók mélyén? Eltetszettek feledkezni róla? Sajnálom… Már a beváltási határideje rég lejárt… - nyújtotta vissza a gyűrött papírlapot a postai alkalmazott szánakozva.

-         Na, igen… Még hogy Boldog Karácsonyt! A vénasszonynak biztosan az lesz… - mérgelődött hangosan a sajtárus asszony, majd hamar el is szállt a mérge, hiszen ráébredt: az idős nő nagyon elkeseredett lehetett, ha ennyi éves fejjel képes volt vállalni az ünnepek előtt azt a hatalmas munkát, ami ahhoz kell majd, hogy a lelkiismeretével elszámoljon.

CSAK1PERC: Törődés

Mindenki értette a célzást. Nem lehetett nem érteni, mert a középkorú nő egyértelműen fogalmazta meg a véleményét.

-         - Ezeknek a mai fiataloknak semmi sem szent. Átgázolnak mindenkin, csak hogy előbbre juthassanak.

Nem beszélt hangosan, mégis hallotta a gyógyszertárban mindenki. Az előre törtető fiatal fiú is, aki nagy igyekezetében majdnem átesett egy padlóra tett utazótáskán.

-        -  Látják: mindenkit megelőzött… Felháborító…- dohogott tovább az asszonyság, miközben igyekezett letörölni az arcán legördülő kövér izzadtságcseppeket.

Halk morajlás volt a válasz.

-         - Kérem! Segítsenek! A bejáratnál rosszul lett egy néni - fordult a patikushoz a fiú.

Azonnal út nyílt a tömegben: az idős nő falfehéren támaszkodott az ajtófélnek, levegőért kapkodva - szemeiben rémület ült.

-         - Jöjjön! Menjünk az irodába – ott le tud ülni, megmérjük a vérnyomását. – fogta karon az egyik gyógyszerész, és óvatosan a pult mögötti helyiségbe vezette.

-         - Na persze! Most már vele foglalkoznak. Én is rosszul érzem magam, mégsem törődik velem senki! – elégedetlenkedett újra a középkorú nő, immár- ki tudja miként került oda – a sor legelején.

-        -  Mit adhatok? – fordult hozzá az asszisztens erőltetett nyugalommal.

-         - Nekem? Egy hidratáló arckrémet… - vette elő a pénztárcáját a nő elégedetten.

Nemhiába! Az ilyen vastag arcbőrt feltétlenül hidratálni kell…

CSAK1PERC: Pillanatnyi csodák

Fáradt vagyok, álmos vagyok, zavarnak a fények, a monoton zsongás, a fejem is hasogat – gyorsan bevásárolok és menekülök is haza a szobám jótékony sötétjébe.

- Nem tud vigyázni? – mordul rám egy fiatal fiú, amikor nekem tolja a bevásárlókocsiját.

- Elnézést. - szabadkozom ÉN zavartan, s kábultan beállok a sorba.

 - Szia! – szólít meg egy csengő hangocska.

Lenézek: pici lányka néz fel rám csillogó szemekkel.

- Te ki vagy? Mit vettél? Hol dolgozol? – zúdítja rám kérdéseit.

- És te? – kérdezek vissza – Anyukád hol hagytad?

- Én Viki vagyok. Anyu mindjárt jön. És egyébként még nem válaszoltál...- rója fel szemrehányó tekintettel.

Hát legyen. Éppen belefognék, amikor megérkezik az anyukája.

- Már megint ismerkedsz? Nem szabad a nénit zavarni...Gyere, menjünk ! –fogja meg a kezét – Kérem, ne haragudjon a zavarásért, ez a rögeszméje mostanában. –szabadkozik elvörösödve a fiatal nő.

- Nem történt semmi. – felelem, és mosolyogva nézek utánuk.

Pedig dehogynem.

Elmúlt a fejfájásom.

CSAK1PERC: Kagylóhéjban

-              - Nem értem miért teszed ezt Velünk… hiszen mindig a segítségedre siettünk, ha kellett… - nézett rosszallóan a húgára Ági.

-                    - Ez az, hogy csak akkor, ha kellett… - fordított hátat neki Erika, majd színpadias mozdulatokkal széttépte az adásvételi szerződést – Nem fogom a szüleink házát aprópénzért odaadni csak azért, hogy Ti külföldre költözzetek…

Ági egyáltalán nem értette a testvére hirtelen ragaszkodását: felnőttkoruk elmúlt 20 évében semmiféle jelét nem adta annak, hogy a kötelező családi eseményeken kívül igényt tartana a társaságukra. Míg Ő férjhez ment, gyerekeket szült, gondoskodó anya, és feleség volt, addig Erika egyetemre járt, egyik diplomát szerezte a másik után, majd vezető lett egy banknál, olyan keresettel, amiről Ő álmodni sem mert. A beosztottai rettegtek tőle: határozottsága és szókimondása sokakat az őrületbe kergetett.

-          -Mióta lettél ennyire anyagias? Hiszen mindened megvan már: saját lakás, autó, ékszerek, nyaralás… Nekünk ez a külföldi meló lenne az egyetlen kitörési lehetőségünk… Nem lehetsz ennyire önző, hogy a Neked aprópénznek számító rongyos félmillió miatt meghiúsítod az üzletet! – Ági most már kiabált.

Erika falfehéren fordult felé:

-         - Itt nem a pénzről van szó…

-   - Akkor miről? Kicsinyes bosszút állsz, amiért Te nem kellettél senkinek? Amiért Neked nem sikerült családot alapítanod?

Erika zokogni kezdett – hirtelen érzelemkitörésével megdöbbentve nővérét.

-        -  De hiszen Nekem TI vagytok a családom! Senki más… Ha most eladjuk a szülői házat, ami még egymáshoz köt bennünket –Ti elmentek, és tényleg nem lesz senkim… - hüppögte.

Ágiban kavarogtak a gondolatok: soha nem hitte volna, hogy a keménység mögött ennyire mély érzések lakoznak, hogy húga képes végre kitörni kagylóba zárt életéből.

-         Ne félj hugi… Mi mindig itt leszünk Neked – nem választhat el egymástól bennünket senki, és semmi… Megpróbálunk majd itthon boldogulni – én sem szeretném már, hogy a gyerekeim a keresztanyjuk nélkül nőjenek fel…

CSAK1PERC: Kutyahideg

Nézte a karácsonyi vásáron tébolyultan hömpölygő tömeget: nem számítottak a mínuszok, az arcokba vágó metszve tomboló szél, a megállíthatatlan hóesés – mindenki részese akart lenni annak a már-már sportként gyakorolt tevékenységnek, amit fogyasztásnak hívtak. Sorról-sorra, bódétól-bódéig szórták a pénzt – teltek a táskák, fogyott a türelem, hisztériás rohamot kaptak a gyerekek, a levegő izzott a feszültségtől – de ő nem moccant. Mélyen magába szívta a fahéj-, a szegfűszeg-, a narancs-, a vanília karácsonyi illatát, nosztalgiával gondolva vissza gyermekkora meghitt ünnepeire, amikor még színes papírdíszek, alufóliába csomagolt dió díszítette az egyetlen szomszédtól kapott fenyőágat… Hirtelen éles fájdalom hasított a vádlijába – döbbenten meredt a lábára: egy rózsaszín bolyhos kabátkába öltöztetett kiskutya adta ki a mérgét – termetéhez képest nagyot harapva izmaiba.

-         - A mindenségit! – kiáltott fel ingerülten, majd két kézzel megragadta az ebet, és kiszabadította magát az apró fogak fogságából.

-           - Jaj! Ne bántsa! Nem akart ő semmi rosszat! – futott oda ijedten egy a kutyához öltözött nő, oly hirtelen kikapva kezéből a rémülten nyüszítő jószágot, hogy a rózsaszín kabátka a kezében maradt.

-         - Itt a névjegykártyám… Holnap keressen meg – megmutatom az oltási papírjait… Kárpótlásként az elszakadt nadrágjáért pedig fogadja el ezt – nyújtott felé egy húszezrest, majd elviharzott.

A férfi sokáig nézett utánuk. 

Majd, mint aki hosszú álomból ébred rámeredt a bankjegyre: nagyon régen tartott már ennyi pénzt a kezében. Belevetette magát a tömegbe: bódétól-bódéig járt – vett magának kürtős kalácsot, forralt bort, félszatyornyi édességet, majd sült húsokat vacsorázott, majd vett egy féloldalas kis fenyőfát is. Éjféltájt ért haza a városszéli romos házhoz, ahol ajtó gyanánt egyetlen pokróc volt felszegezve, egy asztal, egy szék, és egy rossz matrac volt a berendezés. Feldíszítette a fát, majd bebújt a rongyos takarók alá, előhúzta a zsebéből a kis rózsaszín bolyhos kabátkát, majd hangosan felnevetett:

-         Ki hitte volna, hogy ez lesz a legjobb kutya hideg ellen? Tisztára kutyául érzem magam – dörmögte, majd mély álomba zuhant.

CSAK1PERC :Szeretve lenni

Csak egyre nőtt és nőtt benne a feszültség… Érezte miként tolul fejébe az összes vér, elborítva agysejtjeit, képtelenné téve őt a tiszta gondolkodásra.

-        - Fejezze be! Mondtam már, hogy megcsinálom, csak ne szajkózza ugyanazt folyamatosan! Nekem is csak két kezem van! – ordította magából kikelve, miközben próbálta összeseperni az összes üvegcserepet.

-         - Mondtam, hogy ne tedd oda, de TE meg sem hallod, amit mondok… Nem törődsz velem, nem gondoskodsz rólam, csavarogsz egész nap, én meg éhezek-szomjazok, akár meg is halhatnék felőled! – siránkozott az idős asszony, miközben elkeseredetten küzdött azért, hogy felkeljen az ágyából.

-         - Persze… Most jöttem haza a gyógyszertárból, feltettem főni a levest, betettem a mosást… Kibírta ezt a félórát nélkülem is nem?!? – nézett rá dohogva a fia.

Évek óta egyedül gondozta az édesanyját, aki egyre betegebb és betegebb, és ezzel együtt nyűgösebb és elviselhetetlenebb lett. Állandóan panaszkodott, egyfolytában ugráltatta, soha nem volt jó neki semmi…

-         - Most is csak állsz ott, ahelyett hogy segítenél… Add ide a kekszet, mert a reggelit, amit adtál nem lehetett megenni…

A középkorú férfi elengedte a füle mellett a rosszindulatú megjegyzést, válasz helyett inkább bekapcsolta a tévét.

-         - „… a férfi agyonverte idős édesanyját, majd magával is végzett” – mondta éppen a műsorvezető – „… szomszédjaik szerint kiegyensúlyozott volt az életük, soha nem veszekedtek, hogy mi vezetett tettéhez – nem tudni” – folytatta.

Az idős asszony elborzadva fordult a képernyő felé.

-    - Micsoda hálátlan emberek vannak… - méltatlankodott -… hogy képes ilyesmire valaki?

-          - Én tudnám a választ… - mormolta az orra alá a férfi.

Az anyja megrettenve nézett rá:

-         -   Ugye nem azt akarod mondani, hogy…

A fia közbevágott:

-            -  Ne beszéljen butaságokat! Én soha nem lennék képes ilyesmire…

-          -  Én, nem akarlak bántani, csak felbosszant a tehetetlenségem – az hogy mindennel rád szorulok, hogy nem vagyok jó semmire, csak púp vagyok a hátadon - szája sírásra görbült, majd zokogni kezdett.

Csak egyre csökkent és csökkent benne a feszültség. Érezte miként tisztul fel benne minden érzés – képessé téve őt a kristálytiszta gondolkodásra - odalépett anyjához, szorosan átölelte, szeretettel simogatva a hátát. Ebben a mozdulatban benne volt minden: félelem, aggodalom, szeretet. Nem akarta őt elveszíteni… Soha… Hisz nélküle nem ért volna semmit az élete.

VAN EGY PERCED? - Vakítás

Nézegetem a szép, színes újságokat– a sok-sok multi igényesen és sok pénzből elkészíttetett reklámkiadványait. Az, hogy minden termék ára kilencesre végződik, már fel sem tűnik (eleinte bosszantott, mostanra már hidegen hagy), most inkább az apró betűs részek érdekelnek. Ugyanis az ördög –közismerten a részletekben rejlik. Így aztán kiderül, hogy ásványvizet inni csak akkor tudok olcsóbban, ha legalább hat darabot vásárolok egyszerre, a rendkívüli joghurt akció csak egy napig tart, az őszibarack csak dobozban vásárolható, és… és akkor meglátom ŐT. A mozgásérzékelős, hiper-szuper fényszórót, amire már oly régóta vadásztam – holnaptól akciós áron beszerezhető. Legalábbis remélem. Jó vásárlóként már másnap - nyitásra ott vagyok - ott tátom a számat az üzlet előtt, idegesen kémlelem a mellettem álló idősebb házaspárt: vajon ők mire fenik a fogukat – de mint a beszélgetésükből kiderül őket a 129 forintos lecsópaprika hozta lázba. Végre beözönlünk az eladótérbe – keresem, kutatom vágyam tárgyát: hiába. Prospektussal a kezemben elkapok egy eladólányt, aki csak a vállát vonogatja, s a pénztárhoz irányít – érdeklődjek ott. Érdeklődöm.
 -  Szerintem már nincs…- bepötyög valamit a gépbe.

-         - Hogyhogy nincs? – csodálkozom rá

 A pénztáros elveszi tőlem a kiadványt, majd az ábra alatti bolhányi szövegre bök:

-         - Látja: átlagos bolti készlet: 2 darab. Hozzánk nem érkezett egy sem…

Na, ja!  A szomszéd városba pedig érkezett 4 – és már meg is van az átlag – dohogom magamban, majd elmosolyodok: minek nekem fényszóró, ha a nélkül is meg a vakítás?

VAN EGY PERCED? 2016/1. EGYKESÉG

Egyke vagyok. 

Azaz nincs testvérem. 

Mint oly sokaknak még kis hazánkban. 

Mégsem szenvedtem hiányt semmiben, s nem származott belőle soha semmi hátrányom… És ez így van rendjén. 

Azaz a „nagyokosok” szerint csak volt. Nézem a tévét, s a reklám untig ismert zajának kavargásában furcsa mondatok ütik meg a fülem – s vernek tanyát a gondolataimban:

„Akinek testvére van, felnőttként is segítőkész, jól teljesít versenyhelyzetben. Akinek testvére van, felnőttként is önzetlen. Ne feledd, egy testvér a legtöbb, amit a gyermekednek adhatsz! Testvérben az erő!"

Igen, sok szempontból jó, ha van testvéred…

De a fenti mondatok egy egyke számára így értelmezhetőek: „Ha nincs testvéred, felnőttként sem leszel segítőkész, rosszul teljesítesz versenyhelyzetekben, és önző módon élsz. Ha nincs testvéred, nem érsz a társadalom számára semmit.”

Én, felnőtt egykeként tudom, hogy mit érek, és tudom, hogy milyen vagyok.

De vajon egy tizenéves tudja már?

Vagy elhiszi, amit mantraként naponta többször a fülébe duruzsolnak?

Gratulálok az értelmi szerzőknek - sikerült egy újabb szakadékot létrehozniuk ember és ember között…

VAN EGY PERCED? Szösszeneteim: FLEGMASÁG

-    -  Te még mindig nem nősültél meg? – veregette vállon rég nem látott ismerősét Zsolt, majd betette a csurig rakott bevásárlótáskákat a kocsi csomagtartójába.

-      -   Nem… Eddig még nem… - habogta zavartan Ádám.

-         - Akkor még mindig anyádékkal élsz? – ingatta a fejét rosszallóan Zsolt – Nem lehet könnyű életed…

-        -  A szüleim 3 éve meghaltak…

-        -  Sajnálom, nem tudtam… Részvétem… Akkor meg éppen itt lenne az ideje, hogy találj valakit magad mellé… Aki tud főzni, mosni, takarítani, befőttet elrakni, gyereket szülni, hogy ne halljon ki a családfád… Mert ugyebár a nők AZON kívül csak erre valók…- nevetett fel Zsolt a saját elmésségén, de Ádám rezzenéstelen arccal fogadta.

-         - Van szerelmem… De ÉN segítek neki mindenben – egyenrangú felekként viselkedünk…

    Zsolt szörnyülködve nézett ismerősére:

-         - Na, én nem tenném! Még hogy egy nő egyenrangú fél legyen! Meghibbantál? Az én asszonyom csak a fal mentén közlekedhet, és ott is csak a repedésekben, amikor én otthon vagyok! – kacsintott.

-        -  Zsolt! Voltál már a tisztítóban a ruhámért? Vettél tápszert, és pelenkát a gyerekednek? Mit ácsorogsz itt, mint egy faszent! Még a vacsorát is el kell készítened, Zsoltikát is meg kell fürdetned! Indulj már az Isten szerelmére! Mire hazaérek a kozmetikustól terített asztal várjon! – lépett oda hozzájuk egy testes nő, arca kipirosodott a méregtől. – Lódulj már, mire vársz? Tapsra?

Zsolt gyorsan kezet fogott barátjával, majd egy „Igen Drágám” után beszállt az autóba, és elviharzott. 

A nő az ellenkező irányba indult el.

Ádám mosolyogva nézett Zsolt után:

-         Még hogy a fal mellett, és ott is a repedésben... – nevetése sokáig hullámzott a parkolóház ürességében.