2019. június 29., szombat

Csak1perc: MOTIVÁLATLANSÁG


Írta: Faar Ida


Nem igazán értette mi történik vele – helyesebben fogalmazva mi az, ami nem történik. Mert annak ellenére, hogy semmi oka nem lehetett volna a panaszra – mégis végtelenül üresnek, kiégettnek és boldogtalannak érezte magát. Megvolt mindene: pénz, siker, csillogás, barátok, szerelem, család… De… De mégis hiányzott valami… Egyre jobban nyugtalanította ez a furcsa hiányérzet, és az a mélyen lesújtó, letaglózó motiválatlanság, ami hatalmába kerítette. Naphosszat figyelte az embereket: irigyelte a nevetésüket, az önfeledtségüket, a szabadságukat - még a megoldhatatlannak tűnő problémáikat is, mert velük TÖRTÉNT valami! Vele pedig? Csak a napi rutin mázsás terheit cipelte. Utálta a reggeleket, mert tudta, hogy utálni fogja azt, amit csinálnia kell. Bosszantotta a férje mérhetetlen nyugalma, amivel a reggeli káosz idején kortyonként itta meg a kávéját. Idegesítette a gyerekei csivitelése – alig várta, hogy kitegye őket az iskolánál. Gyűlölte a város zaját, az irodaház klimatizált sterilségét, a munkatársai alkalmatlanságát, lassacskán mindent, és mindenkit… Most ott állt a tükör előtt: nézte-nézte azt a meggyötört arcú életunt nőt, aki visszapillantott rá… Ki ez az ember? Mit ért el? Miért halt ki a csillogás a szeméből? Meddig fog ez tartani? Mit tehetne ellene? Ezernyi kérdés cikázott a fejében – de nem tudta a válaszokat… Zokogva rogyott le a fürdőkád szélére – vigasztalhatatlan volt és kétségbeesett.
-        - Te jóságos ég Szilvi! Veled meg mi történt? – lépett be az ajtón a férje ijedten.
Nem is vette észre, hogy hazajött. Félve pillantott rá, miközben igyekezett letörölni a könnyeit. De hiába:
-         - Te sírsz? Mi a baj? – kérdezte Laci, miközben megmosta a kezét. – Te soha nem szoktál sírni… Kirúgtak? Vagy beteg vagy? Vagy a gyerekekkel történt valami?
-         - Nem…
-       -   Akkor? Mi ez a hiszti? Jobb dolgod is lehetne, mint itt itatod az egereket – viccelt a férje.
Szilvi szívében mintha kést forgatott volna a szavaival. Kijózanító érzés volt – ami mérhetetlen haragot generált:
-         - Hiszti? Azt mondod hiszti!? Elmondom én mi a bajom: fáradt vagyok, elegem van – nem tudok semminek sem örülni, nem motivál már semmi, alkalmatlan vagyok feleségnek, anyának, főnöknek, barátnak - nem történik velem semmi jó – pedig NEKEM is járna a boldogság! Jogom van hozzá! – kiabált, magából kikelve.
Laci csodálkozva nézett rá, majd elvigyorodott:
-         - … és ha most alaposan elvernélek, az segítene? – emelte fel ütésre a jobb kezét, majd egy hirtelen mozdulattal magához ölelte a nőt, aki zokogva simult a karjaiba. – Akkor történne Veled is valami?
-        -  Sajnálom, sajnálom… De nem tudom, mi van velem… - szipogta.
-         - Én tudom… Mindent magadra vállaltál – és kiégtél… Újra fel kell építenünk az életünket kicsim… Az út, amin járunk már nem a mi utunk – felelte Laci, és úgy szorította magához a nőt, mint aki soha nem akarná elengedni.


Kérdés: Mit tanácsolnál, ha a barátnődről/testvéredről lenne szó? És Te mit tennél hasonló helyzetben?
Hozzászólásban várom a véleményedet!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...