2019. május 6., hétfő

CSAK1PERC:A szerencse fiai


Írta: Faar Ida


Alig látott a fáradtságtól. Nem kellett volna munka után még bevállalnia a főnökénél a fürdőszoba kifestését, de nem mert nemet mondani sem, hiszen az is lojális volt vele, amikor a pici fia született. Elengedte úgy három napra, hogy sem betegszabadságra nem kellett mennie, sem a szabadnapjaiból nem vonta le, sőt még rendkívüli bérkiegészítést is kapott. Igen. Ennyit megérdemelt a főnöke. Sajgó tagokkal ült be az autójába.
-         Holnap ráérsz ebéd után bejönni… Pihend ki magad…- kiabált utána a férfi, és ő hálásan intett búcsút neki.
Igen. Milyen figyelmes: tudja, hogy vinni kell a picit a kórházhoz – s ő is szeretne ott lenni. Nem hiába: vannak még jó emberek. Alig várta már, hogy hazaérjen.
Alig látott tovább az orra hegyénél. Még azt az ősrégi szarukeretes szemüvegét is elhagyta valahol nagy igyekezetében. Óvatosan tapogatózva eljutott a bicikli-támasztóig – nagy csattogások közepette kiráncigálta a rozoga rozsdafészket, s rátámaszkodva kiaraszolt vele az útra.
-         Te, Jani! Ugye nem akarsz felülve menni? – kiáltott utána a kocsmáros – Gyere, várd, meg amíg bezárok – hazaviszlek! Még elesel a végén!
-         Nem… Nem kell. Boldogulok… - dadogta a férfi, és megpróbálta áttenni a lábát a vázon. Sikertelen próbálkozásait hangosan szitkozódva kommentálta – a fene ebbe a nyavalyás biciklibe! Hogy a fekete ragya törjön ki azon, aki kitalálta!
Sokadik kísérletét végre siker koronázta – nyeregbe került, s el tudott indulni.
-         Látod? Nem esek én el! Akit Győzőnek kereszteltek azon nem fog ki semmi… Még a Te pancsolt borod sem…- rikkantotta, miközben akkora hajtűkanyarokat írt le a kerékpárjával, hogy bármelyik kaszkadőr megirigyelhette volna.
-         Győző! Győző! Valaki onnan fentről biztosan foghatja a kezed… - nézett utána a kocsmáros, majd visszament az épületbe.
-         Bizony… Haza kell érnem… Vár már az én kis csillagom… Hű, de várhat már… Igaz arénázik majd egy kicsit, ahogy szokott, de ha megtudja, mit viszek neki ajándékba – egyből elakad a hangja. – tapogatta meg zsebében lapuló csomagot a férfi, aminek eredményeképpen úgy kifordult alóla a bicikli, mintha jégre futott volna, s ő, mint egy agyontaposott béka karjait-lábait szétdobva terült el az aszfalton.
-         Nocsak! Nocsak! Ezt meg mi lelte? Gyártási selejt… hogy ledobott magáról! De Isten bizony szétverem… Csak egyszer érjek haza! Szétverem én porcikákra…- nyögte elhaló hangon, majd elszenderedett.
Csodálkozva nézett a műszerfalon villogó piros jelzésre. Elfelejtett tankolni… Csak hazáig bírná már ki. De nem fogja. Egyre csak lassult, és lassult, majd rángatózni kezdett. De jó! Halálra van fáradva, s most gyalogolhat a sötétben. Megához vette a táskáját. Lezárta az autót. Elindult. Alig tett pár lépést, valamiben megbotlott, s elveszítve egyensúlyát elesett.
-         Mi a franc van itt?
-         Mit képzel? Szálljon le a lábamról azonnal! – kiáltott valaki mellette.
Bekapcsolta a mobilját. A kékes fényben egymásra meredtek.
-         Maga őrült – már azt hittem átgázol rajtam a kocsijával…
-         Maga az őrült - szeszkazán! Minek fekszik itt a koromsötétben kivilágítatlanul…
Mindketten hallgattak. Aztán egyszerre tört ki belőlük a nevetés.
-         Kivilágítatlanul? Ez jó…
-         Ja. Tényleg.

Akkor és ott úgy érezték, mindketten a szerencse fiai…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...