Nézem a boldogan
csivitelő gyereksereget: telve vannak élettel, hittel, bizalommal – a lábaik
előtt hever az egész világ. Csupa lehetőség, csupa izgalmas kaland, csupa
ismeretlen, ami felfedezésre vár. Ahogy a kezdődő új tanév is – lázba hozza az
anyukája mellett álldogáló szöszkét is – aki kérdésekkel bombázza az egyre
türelmetlenebbül várakozó asszonyt:
- …és lesz saját szekrényem is?
- Igen.
-… és mikor mehetek haza?
- Ha véget ér a tanítás.
-…értem fogtok jönni minden áldott nap?
-Persze.
-… a tanár néni az a kedves fekete hajú
lány lesz, akivel az előbb beszéltél?
- Nem tudom… Békén hagynál egy
kicsit?! - mordul rá az anyja.
Nem igazán értem miért,
hiszen a sorban állás elvileg nem olyan megterhelő feladat ahhoz, hogy ne
lehetne mellette beszélgetni is. A kislány lebiggyeszti a száját, félő hogy
sírva fakad, de mégis meggondolja magát, és elmosolyodik:
- Ha lesz saját szekrényem, minden nap
értem jöttök, és minden nap hazamehetek, és az a lány fog tanítani – akkor már
NAGYON várom az iskolát!
-Te kicsim beteg vagy! Butaságokat
beszélsz! Normális gyerek utál iskolába járni…- háborodik fel a nő kivörösödő
arccal.
Nézem
a boldogan csivitelő kicsi lányt: telve van élettel, hittel, bizalommal – a
lábai előtt hever az egész világ. Kár, hogy az anyja már most nyesegeti a
szárnyait…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése