Zsuzsa fáradtan indult
haza az irodából – mint minden este, amikor túlóráznia kellett a kezdők
gyakorlatlansága miatt. Fél éve még örült a lehetőségnek, hogy felügyelheti és
irányíthatja a gyakornokok munkáját, - az ezzel járó fizetésemelés is pont a
legjobbkor érkezett – de nem hitte volna, hogy mindez ennyi energiáját fel
fogja emészteni. Most is – ahogy felszállt a buszra – rögvest a szabad
ülőhelyet kereste a tekintetével, de nem talált, ezért aztán alaposan megmarkolta
az egyik kapaszkodót, és megpróbálta legyőzni egyre növekvő gyengeségét.
- - Zsuzsa néni! Jöjjön ide – átadom a
helyem! – szólította meg az egyik gyakornok lány, és azonnal fel is pattant a
közeli ülésről.
Zsuzsa kapott is az
alkalmon, lehuppant az ülésre, majd bágyadtan mosolyogva nézett a lányra:
- - Köszönöm Tündi – de már mondtam, hogy
nyugodtan tegeződhetünk… Nem szeretem, ha a koromra emlékeztetnek…
- - De hiszen még Te is csitri vagy…-
szólalt meg vele szemben egy mélyen zengő hang, amitől futkosni kezdett a hideg
Zsuzsa hátán.
Anélkül is tudta kit
fog látni, ha felpillant – de titkon mégis reménykedett, hogy téved: az nem
lehet, hogy annyi év után pont itt, és pont most kell újra találkoznia vele…
Hosszú-hosszú másodpercekig akaszkodott egymásba a tekintetük. Az a mélybarna
szempár… Azok a telt ajkak… Azok a huncut mosolyráncok… Érezte, miként árad
szét a gyomrában az - az összetéveszthetetlen lebegő forróság – amit akkor
érzett, amikor a férfi közelében volt.
- - Régen láttalak, de Te szebb vagy, mint
valaha… - folytatta a férfi.
Zsuzsa kényszeredetten
mosolygott.
- - Túlzol… Mint mindig… - dadogta fülig
vörösödve, mint egy bakfis.
- - Világéletemben a rajongtam érted, de Te
rám se hederítettél…- évődött tovább a férfi, majd hirtelen ötlettől vezérelve
megfogta a nő kezeit.
Zsuzsa először el
akarta rántani fogságba esett kezeit, de aztán csak hagyta, hogy a férfi erős tenyerei
átmelegítsék jégcsappá fagyott ujjait.
- - Régen is ilyen fagyosszent voltál…-
kacagott jóízűt a férfi.
Zsuzsa fejében
zakatoltak a gondolatok. Most mit tegyen? Miért érzi most is ugyanazt az őrült
szenvedélyt, mint régen? El kellene menekülnie… Felállni, és elsétálni… hiszen
ezt nem szabad! Ez nem helyes! Húsz éve
még volt ereje ellenállni… A férfi el akarta hagyni miatta a családját… De ő
nem engedett a csábításnak… Igaz, hogy utána a férfi elvált, de… De akkor nem
akarta, hogy őt okolják érte.
Mindketten hallgattak.
Annyi mindent szeretett volna tőle kérdezni, és annyi mindenre szeretett volna
magyarázatot kapni– de nem tudta miként kezdjen hozzá.
- - Nagyapa! Ti ismeritek egymást? –
kérdezte csodálkozva Tündi.
Zsuzsa rémülten nézett
a lányra.
„Istenem! El is
feledkeztek róla! Istenem! Hiszen az unokája!” – gondolta kétségbeesetten. Hirtelen
elszégyellte magát…
- - Persze kicsim… Majdnem Ő lett a második
nagymamád… - úgy húsz évvel ezelőtt kosarat kaptam tőle, a mai napig sem tudom
miért…
- - Mennem kell! –tépte ki a kezeit a
biztonságot adó férfitenyérből, és felpattant – Örülök, hogy találkoztunk…-
suttogta, majd a nyíló buszajtón szinte kivetette magát az utcára.
Alig kapott levegőt.
Mellkasát abroncs szorította, szíve hevesen dobogott, az ájulás környékezte.
Nekitámaszkodott a falnak, igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Hiába
próbálta eltemetni magában múltat – az most oly elevenen örvénylett most elő,
hogy szinte fizikai fájdalmat érzett miatta.
- - Engem a buszon felejtettél… - fogta karon
a férfi, támaszként szolgálva gyengeségében.
- - Miért menekülsz még most is előlem? De hiába
– most nem engedlek el oly könnyedén… - mondta a férfi – most pedig beülünk egy
kávézóba és mindent szépen átbeszélünk. Időnk, mint a tenger…
Zsuzsa
felsőhajtott…Elkapta az örvénylés- és most csakazértis hagyni fogja magát sodortatni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése