2016/12/05

CSAK1PERC :Szeretve lenni



Csak egyre nőtt és nőtt benne a feszültség… Érezte miként tolul fejébe az összes vér, elborítva agysejtjeit, képtelenné téve őt a tiszta gondolkodásra.
-        - Fejezze be! Mondtam már, hogy megcsinálom, csak ne szajkózza ugyanazt folyamatosan! Nekem is csak két kezem van! – ordította magából kikelve, miközben próbálta összeseperni az összes üvegcserepet.
-         - Mondtam, hogy ne tedd oda, de TE meg sem hallod, amit mondok… Nem törődsz velem, nem gondoskodsz rólam, csavarogsz egész nap, én meg éhezek-szomjazok, akár meg is halhatnék felőled! – siránkozott az idős asszony, miközben elkeseredetten küzdött azért, hogy felkeljen az ágyából.
-         - Persze… Most jöttem haza a gyógyszertárból, feltettem főni a levest, betettem a mosást… Kibírta ezt a félórát nélkülem is nem?!? – nézett rá dohogva a fia.
Évek óta egyedül gondozta az édesanyját, aki egyre betegebb és betegebb, és ezzel együtt nyűgösebb és elviselhetetlenebb lett. Állandóan panaszkodott, egyfolytában ugráltatta, soha nem volt jó neki semmi…
-         - Most is csak állsz ott, ahelyett hogy segítenél… Add ide a kekszet, mert a reggelit, amit adtál nem lehetett megenni…
A középkorú férfi elengedte a füle mellett a rosszindulatú megjegyzést, válasz helyett inkább bekapcsolta a tévét.
-         - „… a férfi agyonverte idős édesanyját, majd magával is végzett” – mondta éppen a műsorvezető – „… szomszédjaik szerint kiegyensúlyozott volt az életük, soha nem veszekedtek, hogy mi vezetett tettéhez – nem tudni” – folytatta.
Az idős asszony elborzadva fordult a képernyő felé.
-    - Micsoda hálátlan emberek vannak… - méltatlankodott -… hogy képes ilyesmire valaki?
-          - Én tudnám a választ… - mormolta az orra alá a férfi.
Az anyja megrettenve nézett rá:
-         -   Ugye nem azt akarod mondani, hogy…
A fia közbevágott:
-            -  Ne beszéljen butaságokat! Én soha nem lennék képes ilyesmire…
-          -  Én, nem akarlak bántani, csak felbosszant a tehetetlenségem – az hogy mindennel rád szorulok, hogy nem vagyok jó semmire, csak púp vagyok a hátadon - szája sírásra görbült, majd zokogni kezdett.

Csak egyre csökkent és csökkent benne a feszültség. Érezte miként tisztul fel benne minden érzés – képessé téve őt a kristálytiszta gondolkodásra - odalépett anyjához, szorosan átölelte, szeretettel simogatva a hátát. Ebben a mozdulatban benne volt minden: félelem, aggodalom, szeretet. Nem akarta őt elveszíteni… Soha… Hisz nélküle nem ért volna semmit az élete.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése